A tortakészítés lett a szenvedélye

A fáma úgy tartja, hogy az édes munka nem csupa öröm, de ez engem, édesszájú tollforgatót – már elnézést – nem igazán érdekel, a konyhában elém táruló változatos kínálat elkápráztat. Földbe gyökerezett lábbal nézem az új, modern köntösbe „öltöztetett” csodákat, amik mellett egyensúlyt képezve ott sorakoznak a tradicionális finomságok. Látom, nála rendre megvan az ihlet, ha ideje engedi, kísérletezget, miközben tudja, mindenkinek nem lehet megfelelni, mert nem mindenki ugyanazt keresi az édességben. A fényképészmester felmenővel rendelkező, de az iparos vonaltól „eltérített” háromgyermekes édesanya ettől függetlenül – vagy épp ezért – rengeteg energiát tesz bele abba, amit csinál. Miként annak érdekében is sok áldozatot hozott, hogy a hobbija lett az új munkája. Lassan negyed százada ismerjük egymást a sport, a kézilabdakapus férj, Fazekas Nándor révén, de akkor még Veszprémben, a polgármesteri hivatalban dolgozott.

– Mennyivel egyszerűbb lenne azzal jönnöm, hogy a nagymamámtól vagy az édesanyámtól örököltem a sütés szeretetét, de ez nem lenne igaz, egy hirtelen ötlettől vezérelve álltam cukrásznak. Szerettem az önkormányzati teendőimet, az ottani kollégáimat, a gyermekgondozást segítő ellátások után mindig visszamentem dolgozni, ám egy idő után eljött a pillanat, hogy az életemet már nem tudtam elképzelni az akkori keretek között. Régi vágyam volt a vendéglátásban tevékenykedni, egy kicsi kávézót nyitni, ahol süteményeket kínálhatok, ezért némi hezitálást követően jelentkeztem a veszprémi SÉF szakképző iskolába. Akkor még nem tudtam, hogy ez csak kitérő lesz, vagy valami más – meséli, majd afelől érdeklődöm, hogy a hozzá közel állók mit szóltak ehhez, amire így felel: – Két fő tanácsadóm van: a férjem, valamint Éles József párja, Barbara, ám ezt velük sem beszéltem meg, kész tények elé állítottam őket – adja értésemre. Később elárulja: már az elején sem voltak illúziói, tudta, hogy amire adta a fejét, az nem egy családbarát dolog, vagyis a szeretteitől is toleranciát igényel. Szerencsére mindnyájan hamar belerázódtak a nem mindennapi ritmusba. A helyzetet megkönnyítette(?), hogy folyamatosan érkeztek a megrendelések, először főként – a „jé, cukrász lettél?!" felütéssel kezdő – ismerősöktől. Krisztina nem ment a trendek után, inkább megvárta, hogy kialakuljon a saját vendégköre. Először a konyhájukat alakították át műhelyé, ahol saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy a munkája milyen nehéz és mennyi lemondással jár, azért cserébe, hogy a vendégei ne csalódjanak benne. Rájött, hogy az alkotótevékenysége, amivel másoknak örömet szerez, egy kihívásokkal teli szakma, nemegyszer fordult elő, hogy éjszaka egy neki nem tetsző tortának pityeregve újból nekiállt.

Az új házukat már úgy építették, hogy annak alagsorában létrehoztak egy műhelyt, megfelelő helyiségekkel és közlekedőkkel. – Éjjelente sokat gondolkodtam azon, hogy mi legyen a nevünk; játszottam a szavakkal, akkor született meg a DESSZEReTlek elnevezés. Eleinte szinte éjjel-nappal a műhelyben voltam, ma már – egyensúlyt képezve a családdal – „csak” sokat időzöm ott – vallja be, amit én is igazolhatok, mivel karácsony előtt egy minisztertől előbb kaptam volna időpontot beszélgetni, mint tőle, de ha körbenézek a „birodalmában”, megértem, hogy elfoglalt. – Van két állandó segítőm, ma már bátran rájuk bízok bizonyos feladatokat, igaz, bármennyire is kedvelem őket, megesik, hogy nekik is azt mondom: ezt most kezdjük újra. Ez ugyanakkor a fejlődés része. A tortákat általában én fejezem be, ami leginkább a dekorálást jelenti – teszi hozzá. 

Krisztina szeretettel készíti az édességeit, motiválja, hogy azokat minél precízebben alkossa meg. A minőség nála alapelv, amiből sosem enged. Az emberek ugyanis olyat szeretnének kapni a pénzükért, amit másutt nem tudnak megvenni, sem pedig elkészíteni. – Fontos az emberek ízlése, de nem csak emiatt vagyok maximalista. A műhelyben ízeket fejlesztek, alakítom a választékot, esténként reagálok az elektronikus levelekre, feldolgozom az egyedi igényeket, s már a számítógép előtt töprengek,  hogy majd mit és hogyan csináljunk. Gyakran beleesek abba a hibába, hogy nem vagyok képes nemet mondani, vagy ha mégis így teszek, akkor később visszahívom a megrendelőt, hogy valamiképpen a segítségére legyek. Néhány éve – mikor minden terhet magamra vettem, és komoly alváshiányban szenvedtem – rádöbbentem, hogy minden a szervezésen múlik. Persze, ahogy az elismeréseknek, úgy a felkéréseknek is örülök, mert azt jelenti, hogy figyelnek ránk, tisztában vannak azzal, hogy mit képviselünk.

Kis csapatuk a hétköznapokban minden egyes vendégért megdolgozik, tartva magát az előre kijelölt színvonalhoz. Krisztina elárulja, hogy műhelyükben a tiszta, természetes ízeket és a visszafogott cukorhasználatot favorizálják, desszertjeikben a gyümölcsök, a csokoládék valódi karakterét hangsúlyozzák. Szeretik a formákat, a színeket, ellenben nincsenek oda a túldíszítettségért. – Az egyszerű, letisztult ízvilágú tortákat kedvelem, aminek a díszítéséhez rendszerint friss gyümölcsöket és macaront, míg a dekorációhoz például cukorvirág motívumokat használok. Kedvencemet, a málnát málnaként veszem igénybe, mint ahogy az eper ízéhez sem nyúlok. Előszeretettel használok sós karamellt, diós grillázst, passiógyümölcsöt, fehér csokit és ropogós pisztáciát mousse-tortákhoz. Dekorálni pedig festett motívumokkal és élő virágokkal szeretek – jegyzi meg. 

A műhelyt a tulajdonos hozzáállása, nyitottsága, megoldáskeresése és tudatossága teszi sikeressé, de elengedhetetlen a kollégák szorgalma és elhivatottsága is. A tanulást pedig sosem lehet megkerülni. – Időnként én is szélesre tárom az ajtómat, a workshopokon igyekszem átadni a tudásomat másoknak, fontosnak tartom ugyanis, hogy ők is megkapják azt az ismeretet, amit én az elmúlt évtizedben magamba szívtam. Amúgy tíz év múlva az oktatásban látnám a legszívesebben magam – vallja be a tavaly és idén száznál is több esküvői megrendelést teljesítő cukrász. 

Ám nemcsak a közönség, a szakma visszajelzése is sokat jelent neki. Tavaly átvehette Az év esküvőitorta-készítője címet a hazai díjkiosztón, a Hungarian Wedding Gala & Awardon. Mint megtudom, az esküvői cukrász a szakmán belül egy külön ág. – Figyeljük egymást, tanulunk a másiktól, de mindenkinek megvan a karakteres kézjegye, azt szokták mondani, tíz festett tortából – a színválasztás, a harmónia miatt – nyomban kiválasztják az enyémet. Igen, hobbi-lakberendezőként szeretek a színekkel játszani. Ez a seregszemle nem arról szól, hogy milyen szépek és finomak a torták, az kvázi belépő az eseményre. Ez nem az ízek versenye, itt azt a folyamatot bírálják el, ami a tervezéstől a kiszállításig tart, magyarán a szolgáltatást. A munkánk a menyegző előtti hónapokban kezdődik, mikor kiválasztjuk a tortákat és a desszerteket, de a jeles eseményig többször is egyeztetünk a megrendelő menyasszony vagy a vőlegény családjával. A hűtőkocsi – amibe a többszintes, szemet gyönyörködtető tortákat tesszük – legalább olyan fontos, mint az eltarthatóság, hiszen a munkánknak a kiszállításkor nem eshet baja, időben és rendben kell megérkeznie a helyszínre. Mindennek megvan a maga fázisa, először piskótát sütünk, aztán jöhetnek a krémek, a dekorációk, majd a torta összeépítése. Idén is bekerültem a három legtöbb jelölést kapott szolgáltató közé, de nem lettem első, viszont elkészíthettem a 460 vendéget felvonultató rendezvény húszféle édességből álló desszertasztalát.

Krisztina családja kézilabdás família, a 237-szeres válogatott családfőről már ejtettünk szót, a Telekom Veszprém kötelékéhez tartozó, de a lengyel Orlen Wisla Plocknak kölcsönadott 20 éves Gergő a hazai kézilabdaélet fénylő csillaga, a három évvel fiatalabb Máté ősszel mutatkozott be az NB I-ben, ám az értő szemek a 12 esztendős kapusban, Áronban is látnak fantáziát. Gergő az édesanyja zserbójáért van oda, a testvérei pedig az almás-vaníliás tortájáért. – Múltkor megállapítottam, hogy mióta jobban sütök, azóta rosszabbul főzök, amihez fáradtan hazaérve nincs is igazán kedvem. Karácsonykor is inkább sütni fogok, lesz klasszikus diós és mákos bejgli, zserbó, Ischler, hókifli és barackos linzer. A fiúk nem rajonganak azokért a süteményekért, amelyeknél az esztétika kerül előtérbe – említi meg a cukrász, aki Leonardo egyik idézetét választotta mottójául, vagyis: az egyszerűség a kifinomultság legmagasabb foka.

Streit Krisztina példája is mutatja, hogy a kitartó munka – szüntelen gyakorlással és folyamatos inspirálódással – hosszabb távon megtérül. Bármennyire is megterhelő számára a munka – mert időnként fáj a dereka, máskor a könyöke, de egy ideje a testtartására is ügyelnie kell –, hálás a sorsnak azért, hogy hivatásként foglalkozhat azzal, ami a szenvedélye.