Költők lábnyomában a tóparton

Az irodalomtörténész előadásában szólt arról, hogy már az első útikalauzok is dicsérték a Malom-tavat, közülük Sághy János A Balaton írásban és képben című, 1902-ben megjelent könyvében. Az 1960-as években Lipták Gábor tudósított a tóról, és Mándy Iván is inkább ott pihent, mert nem szerette a balatoni ricsajt. 

– Mándy Tapolcán be-beköszönt Csanda Lexi bácsihoz és Rózsika nénihez, akikhez Mándy a felesége, Judit asszony rokonsága révén kötődött. A tapolcai Malom-tavat arányosnak tartotta magához, szerethetőnek érezte. Az itteni emeleti lakás ablakából arra a csészényi vízre látott, amelyben a morzsákra gyűlő fürge csellék és a magányos hattyú úszkáltak. Judit asszonnyal elsétáltak a régi családi házhoz, no meg megálltak a bezárt Tó presszó előtt. Erre voltak a valahai kabinok, napozóágyak. Se szögük, se szálkájuk ma már – emlékezett Németh István Péter. 

Amint mondta, Nemes Nagy Ágnes Tapolcán számtalanszor vásárolt, és szívesen fogadta el több ízben a könyvtár meghívását. A Malom-tó közelében elsők között hallhattak a tapolcai gyerekek a vízimolnárról, aki las-san őr-li a bú-zát, az ár-pát és a ro-zsot, viszont egészen gyorsan a kukoricát. 1952-ben iskolakezdés előtt egy kisdiák állt a Kis-tó fölött a fahídon. A Szent György-hegyre látott, jobb keze felől százados fűzfa hajtotta lombját a vízre. Szombaton indult Iszkázról, Devecserből érkezett Tapolcára, hogy diáksapkája jelvényére a következő fölirat legyen zománcozva: Batsányi János Általános Gimnázium. Ágh Istvánnak Tapolca lett Pápa helyett a diákvárosa, 1952-ben pedig azért helyezték Tapolcára, hogy az ottani új középiskolának meglegyen kellő létszámban a tanulója. Vallotta, hogy olyan gyönyörű tájban négy évet eltölteni nem akármilyen élmény. A tóparti szállodát nem keresztelték volna Gabriellának, ha Batsányi János, első nagy forradalmár költőnk feleségét másként nevezték volna. De Baumberg Gabriella osztrák költőnő Tapolca nagyasszonya lett. Férje itt született, a Malom-tó partján, szemben a malommal. Gencso Hrisztozov Bulgáriából érkezett Magyarországra mint irodalmunk fordítója és szerelmese. Verset írt a tavasbarlangban szerzett élményeiről, Gencso a legtöbbel fizetett, amit csak költő adhat Tapolcának: szép verset írt a városkáról. Kovács László orvosi pályáját követően négy éven át az első demokratikusan választott magyar parlament képviselőinek egyike lehetett, de Tapolcától sohasem szakadt el. Száraz Miklós György pedig egy-egy baráti, tóparti ücsörgést sohse feledett. Czigány Györggyel és gyermekei anyjával, Erikával ültek a napernyők alatt, fagylaltozás közben Monet-t emlegették, hogy ugyanolyan szép tündérrózsákat tudott volna itt is festeni, mint az Epte mentén. A nyolcvanas években a költők a kiszáradt tavasbarlang kiszáradt szökőkútja előtt ücsöröghettek csak, ám aki másfél évtizeddel előttük járt a barlangban és a tó partján, azt a verselőt még bő vizek kínálták. 

– Nem is jelentéktelen poéták álltak meg, szonettszobrász is akadt közöttük, aki élményéből szép versdarabot faragott ki mintául az utána jövők számára. Simon Ferenc kopaszra nyírva és klottgatyásan mezítláb hordta reggelente a kristálytiszta vizet kannákban, amelyekből nem csupán mostak, de főztek és ittak is a családok. A szobrok neves tapolcai mestere szitával, szigonnyal, vesszőkosárral vadászott a csetrikre, fürdött és itt tanult meg úszni. Marton László szobrászt nagyon sok élmény kötötte szülővárosához, a Kisfaludy utcához. Mint minden gyerek, sokat játszott a pajtásaival. Az árokban apró virágok nyíltak, azokkal játszották el, hogy mennek a hegyre. Gyufaszálból csinált a virágokhoz karókat… Ugyancsak kedves szórakozásuk volt a pecázás a nagy tóban és a kicsiben. Gombostűből csináltak horgot, azzal fogták ki a csetriket, a mindössze néhány centis halakat, a tó jellegzetességét. Oda járt iskolába is a tó partjára. Tál Gizella nem csupán értő nézője lett a Simon- és a Marton-szobroknak, hanem mindkét alkotó életének krónikása is egyben. S nem csak az övéké, hiszen a régi Tapolcát ő sem feledte. Fecske Csaba elmesélte, hogy a közeli Újdörögdpusztán volt sorkatona, és egyszer ő ült azon a teherautón, amin a kincstári szennyest hozták be Tapolcára. Akkor tették ezt a kis kitérőt a Malom-tóhoz, s így látta meg a hattyút, amelynek szépsége lenyűgözte, kiemelte a Hány napod van még? méricskélésének monotóniájából. Nem tudom, vágta-e már a centit, mindenesetre hirtelen megérkezett a szépség szívébe – idézte a tó ihlette alkotókat az előadó, aki a Radio Novi Sadot hallgatva még nem tudta, hogy Fenyvesi Ottó is az ottani munkatársak között van. Slágerlistát szerkesztett, verseket írt. Húsz esztendő múlva a jugoszláviai háború miatt Veszprémben és Tapolcán újságírói munkára, menedékre talált, s a mínuszokban gőzölgő Malom-tó Tarkovszkij Nosztalgia című filmjére emlékeztette. – Verset írt erről az életszakaszáról, amelyben közel voltak még a ködbe veszett bácskai kálváriák. Az egyórás buszutak mi másra is jók Nagyvázsonyon át az Eger-völgyben, végül a Csobánc alatt a Malom-tóig, mint hogy átszaladjon élete képein. Fenyvesi Ottó verse a Kortárs hasábjain jelent meg, Roll over Tapolca lett a címe. Fenyvesi a maga erejéből azóta is fegyelmezetten teszi a dolgát Veszprémben. Tehette volna, de nem utazott tovább Groningenig – szólt Fenyvesi Ottóról Németh István Péter. 

Fenyvesi a főszerkesztője a Vár Ucca Műhely című irodalmi periodikának, s lám, néha eszébe jut a kerékpárpedált változatlan szorgalommal taposó tapolcai barátja, Németh Pisti is, aki most előadóként saját fényképeivel illusztrálta az estet.