Az erdő asszonyai: színt, szépséget és enyhet adnak a patakok

Kötelező kelléke az acsalapu indokolatlanul borzalmas nagy levele, úgyhogy ne csodálkozzunk, hogy az acsalapu ormányos a leghatalmasabb ilyen jellegű bogárfajunk, hiszen arányait tekintve olyan lehet neki ott, mintha egy tehénnek Borsod megye nagyságú legelője lenne. Kész csoda egyébként, hogy egy ilyen pompás táplálékforrást olyan kevés állat hasznosít, úgyhogy be kell segítenie a lapu sanyargatásába még a martilapu vajvirágnak is, ami gyökérnyakán élősködik és a garadnai pisztrángtelepen lett észrevételezve és meghatározva mint magyar faunaelem, mert amúgy alpesi jószág.

Martilapu vajvirág (Fotó: Ifj. Vasuta Gábor)

További patakjellemző még az oldsmobil rovarok nagyszámú jelenléte. Az még hagyján, hogy pozdorjánfélék meg denevérszárnyú kérészek repkednek a víz felett, amiket persze nem úgy kell elképzelni, mint Batmant, hanem csak úgy, hogy kevés ér merevíti a szárnyát, és ettől kicsit denevéres lesz, persze mikroszkóp alatt. De vannak ráadásul álkérészek is! Óriásuk, az általam a Pilisben egyszer látott hatalmas álkérész. A rovar egyébként két centiméter nagyságrendű, úgyhogy a hatalmas jelző ugyanúgy indokolatlan, mint a Whopper kétkezes hamburger és gazdasági sikereink esetében.

Aztán itt vannak a karbonból a legtökéletesebb repülő fenevadak, a szitakötők, amelyeket az evolúció nagyon kitalált. A rovarok közül talán csak a szenderlepkék veszik fel velük a versenyt, azzal a ténnyel, hogy ugyanúgy lebegnek, robognak, de ők ráadásul tolatni is tudnak a levegőben. Az erdei lakos szitakötők közül a sebes acsa a patak menti utakon járőrözik, és leginkább zörgő szárnyairól lehet hallani jövetelét, mert látni csak egy villanásra lehet. Hát mit mondjak, nem lennék kétütemű szárnyas hangya a vadászterületén. Legalább ilyen ritka a hegyi szitakötő, ami szép fekete-sárga mintázatú és ugyancsak hegyi vízfolyások közelében ténykedik.

Hegyi szitakötő (Fotó: Ifj. Vasuta Gábor)

Ezeknek a patakoknak aztán van mellékpatakjuk is, akár több is, ahol szintén lélegzetelállító dolgokat lehet tapasztalni. Forráscsigák, majd kicsit lejjebb a védett patakcsigák mászkálnak a víz alatti durva köveken mint megannyi kis zöld magocska. A lombokon pedig egy acélkék szárnyú szitakötő üldögél, a kisasszony szitakötő. Érzékeny fajok, eltűnnek ők, ha megbontják az erdőt és napfény váltja fel az addigi zöld homályt.

Kisasszony szitakötő (Fotó: Ifj. Vasuta Gábor)

Minden hegységünk legszebb részei ezek a bevágódó patakvölgyek, amelyek mellett szekérutak, turistautak ballagnak fel a hegyre le, a hegyről. Többször gondoltam ezekről az aggteleki, börzsönyi vagy zempléni patakocskákról, hogy ők az erdő asszonyai, amik színt, szépséget és enyhet adnak a fák sűrűjének. És eltünedezőben is vannak.

Pinka-szurdok (Fotó: Ifj. Vasuta Gábor)

Nemrég hívott fel telefonon egy csigász ismerősöm, aki nagy szitasorokkal erdei csigákat rostál ki az avar alatti humuszból tudományos célzattal, hogy segítsek neki megtalálni néhány forrást, aminek egyébként hírét sem hallottam még. A Mély-völgy Czinka Panna-forrása és egyebek, amik az ötvenes években még működtek, de azóta hírük-nyomuk sincs. Ugyancsak elgondolkodtató az a malomsokaság, ami a múlt században a Szinvára volt telepítve őrölni (lásd Molnár-szikla legendája a szerelmesekkel), és ahol mostanában a víz elég nagy részét befogták az ivóvízellátásba. Így megmondom férfiasan, minden alkalommal lelkiismeret-furdalásom van, amikor lehúzom a WC-t azzal a karsztvízzel, ami heteket bolyongott a hegy belsejében és az utcánk végén tör elő csodás kristálytiszta minőségben mint Anna-forrás. Ehhez képest még palackozott alföldi posványos ásványvizeket is iszok, ami aztán már tényleg a jellemtelenség netovábbja.

Velem-patak (Fotó: Ifj. Vasuta Gábor)

Szót kell ejteni mindenképpen a patakpart növényeiről, jelesül az erdei varfűről, ami három lelőhelyen szerepel a legújabb határozókönyvben is Magyarországon. Ehhez képest a nyírségi kisasszony-erdei előfordulását Simon Tibor 1984-es találására alapozzák, a Visegrád-hegységi pedig egy tő volt, amit a 2011-es árvíz elmosott. Így marad a Kemence-pataki két darab, ami nagyon úgy tűnik, hogy a teljes magyar állomány.

Csak suttogva jegyzem meg, hogy innen nem messze 2014-ben találtatott bajuszvirág is egy amatőr botanikus barátom által, aki innentől kezdve jogosult megkérdezni minden ritka növény fellelési helyét a Duna-Ipoly nemzeti park területén, vádalku keretében. Mindehhez persze tudni kell, hogy az illető bajuszorchideának 24 év alatt nyolc észlelése volt itthon, és az alattomos növényke soha nem nyílik ugyanott és ugyanakkor még egyszer, úgyhogy megtalálni őt csak botanikusszeánszon, Jávorka Sándor szellemét megidézve lehet.

Bajuszvirág (Fotó: Ifj. Vasuta Gábor)

Aztán itt van a csermelyaggófű is, ami hegyvidéki forráslápokban mosolyog kedvesen, a Bükkben és a Mátrában egyaránt, ahol a kis szivárgó forrásfoltokon aranylik, a sárga sás, erdei zsurló és egyéb ritka miskulanciák legszebbikeként.

Sárga sás (Fotó: Ifj. Vasuta Gábor)

Amúgy ezek a foltok úgy néznek ki, mintha dús fűből állnának csupán, és nem fél méter mély iszapos gödrökből. Mindenesetre a bögöly is figyelemmel kíséri, mikor fogsz beleragadni. Itt jegyezném meg, hogy tavaly megtaláltam az ő állóvízi rokonát is, a vízi aggófüvet is, ami szintén oktalanul ritka növény, tekintettel nem túl igényes élőhelyére, úgymint horgászállások és kaszált holtágpartok. Ehhez képest, hogy miért akar kihalni, azt csak ő tudja.

Igazi pataklakó továbbá a vízirigó, ami egy ideig a Szinva felsőhámori szakaszán is fészkelt, és a garázsom tetejéről ugrált be a vízbe. Aztán a következő aszályos nyáron, mivel a patak kiszáradt, összepakolt a család és továbbálltak. Gondolom, így járt a vízi cickány is, aki szintén a víz alatt rohangászik és tegzeslárvákat meg alsóbbrendű rákfajtákat dőzsöl befelé. Tiszta mulatság, hogy amikor az ember véletlenül találkozik vele, mondjuk, a Zemplénben Kovácsvágás felett, ott, ahol a patak átszel egy szekérutat és cickányunk elgondolkozva ül a parton, a jószág észvesztve menekül - és nem ám a sűrűbe, hanem a vízbe.

Kövi rák (Fotó: Ifj. Vasuta Gábor)

Én személy szerint nem is értem, hogy a kristálytiszta vizű, kicsi és táplálékszegény pataknak hogy lehet ilyen népes ragadozó gárdája, mert ekkor a pisztrángokról és a kövi rákról nem is szóltam. Továbbá a hegyi billegetőről sem, aki büszkén rugózik a neki térdig érő vízben (az ember, hiába öregszik, meg kellett nézzem egy atlaszban, hogy az neki a csüdje), és a szakkönyv szerint vízben sodródó rovarokat és pókokat eszik. Ehhez képest télen is ott guggolgat, amikor se rovar, se pók.

Hegyi billegető (Fotó: Ifj. Vasuta Gábor)

Igazából annyit kell még tudni ezekről a vizekről, hogy képesek ezerszeresükre is dagadni egy száz milliméter esőt hozó ciklon után, úgyhogy egyik vasárnap arra ébredtem 2011 nyarán, hogy a Garadna patak konkrétan az én kertemen keresztül rohant lefelé. Amikor aztán egy nap múlva elvonult az ár, a fű között vörösszárnyú keszegeket és bodorkákat találtam, miközben kettővel feljebbi szomszédom a magáéban pontyokat és süllőket, amit kimondottan igazságtalannak éreztem. Ezek persze nem pataklakók voltak, hanem a Hámori-tó félig felhúzott gátja alatt sodródtak ki.

Vízirigó (Fotó: Ifj. Vasuta Gábor)

Aki pedig becsülettel elolvasta idáig a cikket, ami legalább úgy csapongott, minta denevérszárnyú kérész, annak elárulok egy titkot. A bükki Alsó-Sebesvíz völgyben a patak legalább annyi és akkora mésztufa gátakon bukik lefelé, mint Szalajka-völgyi testvére, csak mi, Miskolciak nem vagyunk dicsekvő fajták.