<u>Nagyapám lovai</u>

Kettőjüket fogta be nagyapám minden reggel. Ezt a műveletet nem láthattam, mert korán indult fuvarba vagy a saját földjére dolgozni. Solton az ötvenes évek közepén csak ő vállalt szállítást, teherautók még mutatóban jártak, így aztán nagyapám mindig úton volt. 

Amikor déltájt meghallottam kocsijának zörgését, rohantam kaput nyitni. Boldog voltam, mert  felültetett  a bakra. Izgatottan  vettem kezembe a gyeplőt. Azt képzeltem, én irányítom a lovak mozgását, pedig a két bölcs állat már pontosan ismerte a koreográfiát.  

Lekerült róluk a sok szerszám, következett  az itatás. A favályút tisztán tartotta, abba nemhogy más állat nem ihatott bele, de piszkos emberkéz sem nyúlhatott. Miközben húztam fölfelé a vízzel teli vödröt, simogattam Olgát. Rigót csak néha mertem, noha ő volt hálásabb e megnyilvánulásért. 

Méltóság, szabadság, hűség, intelligencia - okos társaink a lovak
(Fotó: archív)

Nagyapám észrevette, nem tudok szeretgetés nélkül elmenni a lovak mellett. Megjegyezte, nem simogatni kell az állatokat, hanem gondozni.  Az itatás után bevezettük őket az istállóba, ahol délutánig pihentek. 

Ameddig fölértem, csutakoltam a lábuk, ahogy gazdájuktól láttam. Estefelé újra befogtunk, vagyis hogy nagyapám eltűrte sertepertélésem. Harminc éve volt özvegy, keveset szólt, ha elmehettem vele, nagy megtiszteltetésnek számított. 

Olyankor boldog voltam, az egész falu láthatta, Olgát és Rigót én hajtom, nincs náluk szebb állat Solton. A többi állat, a libák,  pulykák, juhok, tehenek, disznók ellehettek tőlem, legfeljebb a kutyák keltették fel olykor érdeklődésem, de Olgáról és Rigóról mindent tudni akartam. 

Kiismertem őket, mikor fáradnak el valójában, mikor makacsolják meg magukat csak azért, mert nem úgy történnek a dolgok, ahogy azt ők akarják. Ilyenkor előkerült az ostor, nagyapám határozott volt és következetes, kézben tartotta állatait.   

Három év múltán nekem is engedelmeskedtek, biztonsággal tudtam befogni, hajtani őket. A simogatásról, becézésről nem szoktam le: Olga királynőnek kijáró gesztusként fogadta, a szilaj fekete Rigó hálával. 

Mint ahogy azt is, ha nem hajszoltam őket hegynek fölfelé, vagy a homokos szőlőben a szüret utáni teli kádak mellől mindenki megkértem, szálljanak le, menjenek gyalog.  I

skolaidőben kéthavonta ha láttak, olyankor vidám nyerítéssel fogadtak, mindhárman viháncoltunk. Aztán egy hajnalban jöttek értük. A kemény ostorcsapásokat állták, rúgtak, haraptak, nem tudták ketten sem kivonszolni őket az istállóból. Nagyapám üveges szemmel nézte a jelenetet, harmadik pár lovaira tették rá kezüket  a tsz-szervezők. 

Azóta sincs otthon állatom, sehol sem simogatok meg egyetlenegyet sem. 

Lányunokám viszont lovakkal kel és fekszik, pici kora óta szeretgeti, babusgatja őket. Olga és Rigó pedig meséink állandó szereplői. 

Csatlakozzon közösségi portálunk, az   klubjához, s mesélje el Ön is érdekes történeteit, töltsön fel fotót kedvencéről, s vitassa meg a gondokat más állatbarátokkal.

Kedvencek a ház körül rovatunkba beérkezett fotókból készült képgaléria megtekintéséhez kattintson IDE.