Mindhalálig blues

Szerinte fontos, hogy az ember tudja, honnan jött és hol a helye. Ezért sem ment el főzőműsorokba, mert nem akarta szembe köpni magát.

Neki a közönség a fontos, akiknek szeretetét akkor is érezhette, amikor novemberben infarktust kapott. A kórházi kezelése után a Bor-, blues-, böllérnapokon koncertezett Veszprémben hatalmas sikerrel, egyes becslések szerint háromezer ember előtt. A fellépése után beszélgettünk.

– Az orvos a koncertezést írta fel gyógymódnak?

– Jól vagyok, engem ez gyógyít igazán, egy jó koncert és a közönség. Nekem ez az életem, sokat jelent, hogy ma is rengetegen itt voltak. Menynyien lehettek?

– Nem tudom, ötszáznál biztos többen.

– Á, szerintem annál sokkal többen voltak.

– Fontos ez?

– Abból a szempontból igen, hogy láthatom, ma is sokan azonosulnak azzal, amit képviselek a színpadon. Engem a nézők hitelesítenek mindig, nem játszottam soha az eszem. Fellépek én kis klubokban is, de énekeltem már 80 ezer ember előtt is.

– Nemrég még az is kétséges volt, színpadra állhat-e.

– Eltúlozták ezt. Valóban volt egy infarktusom, sajnos ez ma már népbetegség, nem olyan nagy szenzáció. Odafigyelek magamra, betartom, amit az orvosok mondanak.

– A kórházban szembesülhetett azzal is, hogy mit jelent az embereknek. Egy ország aggódott önért.

– Megható volt érezni így is a közönség szeretetét, a fiam mondta, hogy interneten 47 ezer lájkot kaptam. Külföldről is rengeteg üzenet, jókívánság jött. Ez is bizonyítja, hogy hiteles tudtam maradni mindig. Tisztában vagyok azzal, mit jelentek az embereknek, mit képviselek és mit értem el. Tudom, hol a helyem ebben az országban.

– És hol a helye?

– Nézze, ezt a műfajt igazából Hobóval ketten visszük, képviseljük több évtizede. ő sok mindent mást is csinál, én megmaradtam abban, amiben felnőttem. A blues egy rétegés kisebbségi zene. Azt szoktam mondani, aki a Rózsadombon nőtt fel, az nem tudja, mi a blues.Ott nem fogalmazódhatnak meg olyan érzések, gondolatok, mint Kőbányán.

– Tényleg, miért nem költözött el soha Kőbányáról: nem akart, nem tellett rá, vagy ez jó a Deák Bill-imidzsnek?

– Ott érzem jól magam, mindössze öt évet nem éltem Kőbányán, ahol születtem. Nem reklám ez, én nem vagyok kitalált, megcsinált fazon. Igazi kőbányai srác vagyok. Anyám dohányelosztóban dolgozott, apám vasöntő volt, három testvérem van, egyszobás lakásban nőttünk fel, és örültünk még a cukrozott zsíros kenyérnek is. Miután elvesztettem a lábam, műlábat kaptam, voltam mázsamester, toltam talicskát a vasöntödében, de igazából mindig csak a zene érdekelt. A blues egy olyan érzés, amit csak az ért, aki kapott már pofonokat az élettől.

– Ezeket a fájdalmakat nem helyezi más megvilágításba a siker?

– Nem helyezheti, mert az ember nem feledheti a múltját, azt, honnan jött, hová tartozik, kiknek fontos. Látom sok emberen a környezetemben, mennyire megváltoznak, ha pénzük lesz vagy befutnak. Hamar felejtenek mindent, gyerekkort, barátokat, nehézségeket. Én nem felejthetem drága jó anyámat, apámat, a kőbányai srácokat. Így maradhattam meg ezen pályán hitelesen, ezért volt ma is itt ilyen sok ember.

– Pedig nem is szerepel a kereskedelmi tévékben.

– Hívtak főzőműsorokba, nem mentem, nem akarom szembe köpni magam. Engem nem így neveltek.

– A díjak érdeklik?

– Nem díjakért éneklek. Kaptam Életmű-díjat a Pont Fm-től és a Fonogramtól, van Artisjus-díjam, kitüntettek a Magyar Köztársaság Érdemrend lovagkeresztjével és Kőbánya díszpolgára vagyok. Benne lehettem az István, a királyban, a Jézus Krisztus Szupersztárban és több jelentős magyar rockoperában. Megcsináltuk a Kopaszkutyát, a Hobo Blues Banddel és a Deák Bill Blues Banddel is sok siker ért. Játszhattam John Mayall, Chuck Berry, Eric Burdon, Brian Adams előtt. Amit lehetett, azt elértem ebben az országban, és ezt ne vegye senki nagyképűségnek.

Ha a Rózsadombon nősz fel, nem tudod, mi a blues, aki nem kapott pofont az élettől, az nem érti ezt a muzsikát – vallja Deák Bill Gyula Fotó: Gáspár Gábor

– A politika soha nem próbálta meg maga mögé állítani?

– Nem politizálok, semleges vagyok, a családunk is az volt. Egyszer azt mondtam erről, bluesista vagyok, nem politikus. Tartom magam ehhez, én mindenkinek énekelek.

– Követi az énekes tehetségkutatókat?

– Néha belenézek egy-egy műsorba. Egész jó hangok, igazi tehetségek is feltűnnek, de bőven akadnak rosszak. A múltkor láttam A Dalt, na, arról inkább nem beszélnék.

– A győztesre gondol?

– Nem akarok ebbe belemenni, hagyjuk ezt.

– Könnyebb vagy nehezebb dolguk van ma a fiatal előadóknak, mint az önök idejében volt?

– Fogalmam sincs, nem gondolkodom ezen. Régen nekünk nem volt annyi lehetőségünk, mint a maiaknak, nem lehetett csak úgy lemezt kiadni, bekerülni a tévébe. Engem igyekeztek háttérbe szorítani, mert azt mondták, féllábú ember ne menjen a színpadra. Nem nyerhettem meg semmilyen szavazást, hiába énekeltem úgy a rhythm and bluest Magyarországon, mint ahogy senki más. A közönség szeretete megtartott és megtart a mai napig. Ma rengeteg mindent el lehet érni, ha pénz van mögötte, de biztos a mostaniaknak sem könnyű. Szeretem a fiatalokat, a zenekaromban is velük dolgozom együtt, mert ők még tiszták.

– Igaz, hogy egy fotózásra szmokingba akarták öltöztetni?

– Egy interjúhoz készült volna ilyen kép, mondtam, hogy felejtsék el, aztán egy roncstelepen csináltunk fotókat.

– Jelkép volt ez helyszín az ön számára?

– A bluesnak az ember szívében, lelkében, életében van a helye. Nekem ez a sorsom. Jó helyen készültek azok a képek.

– És most 65 évesen, túl egy infarktuson, még mindig azt gondolja, hogy mindhalálig blues?

– Persze, de ha már hatvanévesen Hatvan csapás című albummal jöttem ki, akkor legyen még hozzá hetven, nyolcvan vagy száz csapás is.

Deák Bill Gyula a héten – veszprémi nagy sikerű koncertje után – vérnyomásproblémákkal kórházba került, de megnyugtatott mindenkit, rövidesen újra színpadra áll, és tervezi májusi nagy budapesti szabadtéri koncertjét.