<u>Templomi áhítat</u>

Én mindig fázom a füredi plébániatemlomban, viszont így is szívesen hallgatom az ottani rendezvényeket, mert közben azért elfelejtem, hogy hideg van. Magam körül is. Most egyházzenei áhítatot tartottak a hűvös falak között. Hagyomány szerint, egy olyan építményben, amely idén nyolcvanéves. Jöttek is a helyi és vendégkó-rusok, hozták az adventhez illő dalokat, átdolgozásokat, a közönség pedig nagyon hálásan fogadta azokat. Nagykabátban, kalapban, kabátban, kesztyűben ültek az emberek, s készültek az ünnepre. Az énekesek pedig ezt segítették elő. A kórusok és vezetőik jó faltörőnek bizonyultak. Volt bennük erő, alázat, tisztelet, tehetség, művészi igényesség, színvonal, és olyan energiát sugároztak, hogy képesek voltak a betont felszakítani és aztán szép munkával újra felhúzni egy másik falat, amelynek védelmében tudnak teremteni. Zúdították a hétköznapi gondjaink, hazugságaink, kicsinyességeink, önsajnálatunk, büszkeségeink, gőgjeink, fájdalmaink, hiúságaink, büszkeségeink, önfelmentéseink tégláit a közönség felé, s rájuk bízták, mit kezdenek azokkal. Nem vádoltak, hanem közvetítettek, adtak valamit. Mutattak utat, őszintén biztatva a padsorokban ülőket, hogy ők sem különbek ám a másiknál, csak már tudják, mit is kezdjenek a téglákkal, melyeket ők is kezükben tartanak. Faltörőként és jó kőművesként. Akik dalaikkal lesöprik a szentképekről a port, szétfeszítik az ürességet. Ha a sor-sunk úgy hozza, mindig beléjük lehet kapaszkodni.