A veszéllyel dacolt motorozás közben

Mindenki tudja, hogy az útikönyvek útvonalát végig kell járni. Többször jártam az Isonzó völgyében, tavaly a családdal autóval mentünk, és eljött a barátom, Rácz József  is, aki őrült motoros. Láttam, milyen élvezetesnek találta a kanyargós, hegyes utakat, jó motoros terep volt. Unszolt, hogy menjek vele motorozni, de én nem szerettem volna. Nem tudok motorozni, egyszer volt egy Babettám, annak is már 30 éve  meséli Boda László, aki a tavaszi motoros túra eredményét most jelentette meg Az Isonzó folyó mentén az Adriáig címmel. A barátom addig macerált, mígnem beugrott, jó, megyek motorozni, de akkor egy motorosoknak szóló útikönyvet készítek belőle. Így indult a kaland.

Azután kezdtem megsejteni, mibe vágtam a fejszémet, mikor Rácz József elvitt az első próbaútra, és mindjárt döntögetéssel kezdtünk. Bevallom, féltem. Azt sem szeretem, ha autóban más vezet, és rutintalan vagyok motoros utasnak is. Éreztem, nagy kihívás az életemben több ezer kilométert végigmotorozni. Az volt a kisebbik feladat, hogy dolgoztam, jegyzeteltem közben. Viszonylag könnyen hozzászoktam a motorozáshoz, a rossz időjárás ellenére. Az autópályán nem volt semmi különös, a Vrsic-hágón kezdődött a kaland: 51 számozott hajtűkanyar van fölfelé és lefelé! Magasabban ültem hátul, mint a sofőr, így mindent láttam  kénytelen voltam látni , gyönyörű volt a panoráma, a Júlia Alpok fantasztikus tavasszal. Két olyan út volt, ami csak gyakorlott motorosoknak és utasoknak ajánlanak.

A Mandgart felé vezető vadregényes út, ahova végül nem is tudtak felmenni, mert az egyik kanyarban hótorlasz fordította vissza őket. 2055 méter lett volna a motorral elérhető csúcs. De az igazi mélypont, a halálfélelem Javorcai kápolnához menet jelent meg az elszánt könyvkiadó szívében. Tíz kilométeres, egy autónyi szűk út, csak kavicsos és nedves, csúszós, mivel esik; az egyik oldalon sziklafal, a másikon 20-300 méter mély szakadék, és nincs védőkorlát. Ha megcsúszik a motor, nem lehet megfogni, magával rántja a rajta ülőket  emlékezik vissza Boda László. Mindezt persze le is írta, azzal együtt, hogy a csúcson ott a Szentlélek-kápolna, amit még az első világháború idején építettek az osztrák-magyar katonák itt meghalt társaik emlékére.

Mindketten éreztük mekkora a veszély, a kanyarokban csak lassan lehetett menni. Lassabban motorozni nehezebb, mint gyorsan. Arra gondoltam, Istenem, csak érjünk fel. Fantasztikus élmény volt a kápolna, kiment belőlem minden feszültség. De tudtuk, vissza kell menni. Hogyan? Nem volt más választásunk. Motorra kellett ülni, és le kellett menni. Ott fönt egy lélek sincs... Háromszor mentünk próbaútra a nagy túra előtt, zöldfülűként mentem ki mondja Boda László kiadó, aki útikönyvet írt  motoros élményei nyomán. Hamarosan elindul a barátjával Burgenlandba, hogy megírhassa a motoros túrák sorozat következő részét

Ma a család eltartása is kihívás
Nem szerettem meg a motorozást, de rá lehet érezni a fílingre, amit a motorosok talán a szabadsággal azonosítanak. Nekem az utazás eleve ad egy szabadságérzetet. Én autóban is tudom szabadnak érezni magam  mondja Boda László. Nem az eszköz a lényeg.  Nehezebb felelősséggel részt venni egy motoros túrán, mint egy hétvégét eltölteni egy wellness-hotelben. De a mai Magyarországon az az igazi férfias kihívás, hogy az ember eltartsa a családját. De elég férfias az is, ha valaki le tudja győzni a félelmét, kicsit önmagát. Az útikönyvek vonalát végig kell járnia a szerzőnek.