Biciklizés: közel 80 év, sok tízezer kilométer

– Véget ért a háború, iskolába kellett járni, nem közlekedtek a vonatok, mert szétbombázták a síneket. Vöcköndről Zalaegerszegre kerékpárral jártam be, akkor kaptam rá – idézte a kezdetet Kiss Lajos, aki három bátyjával és édesapjával osztozott a kincset érő drótszamáron. – Segítségével kezdtem felfedezni a környező világot, 13 éves lehettem, amikor letekertünk barátaimmal Hévízre. Nem volt az akkor olcsó hely, a promenádon csinosan kiöltözött urak, hölgyek sétáltak, elegáns világba csöppentünk. Nézelődtünk, aztán elmentünk a tólefolyóhoz megfürdeni, és hazagurultunk. Óriási élményt jelentett számomra. Ezt is a biciklinek köszönhettem – meséli derűs arccal.

Ma életünk megszokott része a kerékpár, de abban az időben drága holminak számított, nem minden család engedhette mega magának, sokan még 10–15 kilométerről is gyalog jártak dolgozni vagy iskolába. Lajos bácsi később se vált meg a kerékpártól, a megyeszékhelyen telepedett le, és mindennapi közlekedési eszközként évtizedekig a jól bevált Csepeljét használta.

– Az első hosszabb túrámra is azzal mentem el, akkor már nyugdíjas voltam, ez talán tizenöt éve lehetett – ugrunk nagyot az időben. – Őriszentpétert kerestük fel ismerőseimmel. Visszafelé mondták, menjek előre, mert nincs váltó a kerékpáromon, nem fogom bírni a tempót. A végén meg szóltak, hogy lassítsak, mert túl gyorsan mentünk – meséli az újrakezdésnek is tekinthető momentumot.

Innentől kezdve szinte minden hétvége úton találta, bejárta Zalát és környékét, átlátogatott a szomszédos országokba is. A Csepelt közben váltós kerékpárra cserélte, így nincs olyan hosszú, meredek emelkedő, ami kifoghatna rajta.

– Vasárnaponként 100–120 kilométert teszünk meg a bringaklubos barátaimmal, hét közben meg egyedül indulok útnak. Szeretek járni Kökényesmindszent felé, Rám érintésével Nagylengyelbe és vissza, hogy egy kis domb is legyen benne. Hiányzik, ha nem mehetek, ezt szenvedélynek is nevezhetem. Nincs annál szebb, mint akácvirágzás idején gurulni a fák között, és mélyen beszívni az illatos levegőt. Ilyet autóban nem lehet átélni – mondja mosolyogva.

Edzettségét jelzi, hogy Mariborig is eljutott kerékpáron, és megmászta már az Írottkőt is az osztrák oldalon.

– Be kell osztani az erőt, ennyi a titok, én például biciklizés közben alig beszélek, mert ez is számít. A testsúlyommal kicsit segítek a lábamnak és a pedált hátrafelé is megnyomom, hogy egyenletesebben legyen a hajtás – árul el néhány trükköt. – Nem szoktam versenyezni, csak igyekszem a legtöbbet kihozni magamból, de nem erőltetem, nem feszítem túl, odafigyelek a szervezet jelzéseire, és mindig csak kicsivel vállalok többet, mert haza is kell érni. Rájöttem, hogy így egyre jobban bírom, és ezt azon is érzem, hogy a betegségek elkerülnek, talán még az öregedést is lassítani tudom – teszi hozzá félig komolyan, félig viccesen.

Sok tízezer kilométert tudhat maga mögött, balesetet egyszer szenvedett: a dobronhegyi lejtőn robogott lefelé, amikor gyalogos lépett elé. Sokáig emlegetett nagy bukás volt, a biciklit és a sisakot eldobhatta, de rövidesen már újra nyeregbe pattant.

– Engem a kerékpározás egyébként olvasásra is ösztönöz. Útleírásokat, regényeket keresek arról a vidékről, ahol éppen járok, így lesz teljessé az élmény számomra – említi meg végül a kerékpározás egy újabb kedvező hatását.