Sikítva reszketés

Hiába tudod pontosan, hogy a szépen felépített, szuperbiztonságosra tervezett látogatóközpontot hamarosan valami óriási, félelmetes, hatalmas és szuper rút szörnyeteg zúzza darabokra, folyni fog a vér patakszám és a nézőtér halálsikolyoktól visszhangzik majd, amikor ez bekövetkezik, mégis azt veszed észre, hogy ülsz feszülten, kapaszkodsz a székedbe, a gyomrod görcsben, torkodban a sikítás, s reszketsz, hogy az a két tökkelütött kölyök, meg a megmentésükre száguldó jó kiállású pasi és a magát hidegfejű szingli igazgatónak álcázó dögös maca (persze szigorúan tűsarkú cipőben, selyemblúzban) előbb odaérjen értük, mint az a rohadt dög.

Ezt csinálja a nézővel a Jurassic World.

Ami nem kis mutatvány, hiszen, amint említettük: a sikítós filmek valamennyi jól ismert fogását bevetik, rongyosra használt, öreg sablonok ezek, de valamiért mégis működnek. Hiába tudjuk, hogy a gének manipulásának rossz vége szokott lenni, s persze az igazság kedvéért a csúnya bácsikat csúnya vég éri, hiába elcsépelt, hogy az egymást eleinte csipkedő főhősök úgyis egymásba szeretnek, meg az is, hogy a válófélben lévő szülőket a gyerekek elvesztése feletti aggodalom újra összehozza végül: a jól ismert klisék sem rontják el a legendás dinoszauruszos sorozat legújabb, negyedik epizódját.

Őszintén szólva nem tudom, mitől működik. De nem is fontos.