Esték és álmok

- Nem kell, úgysem hiszik el sokan.

- Az jó, pedig higgye el, ez már nekem a ráadás.

- Miért mondja ezt?

- Mert tudom. Van még néhány évem, de érzem, fogytán az erőm.

- Pedig amikor az ember a közelébe kerül, épp azt érzi, hogy mennyi erő, életöröm és vidámság van önben.

- Tényleg...? A jó Isten segít. A nyolcvan évet meg kell élni. Van egy cicám, Nyuszinak hívják, szeretek utazni, játszani, enni. Kedvencem a libatöpörtyű, lila hagymával, aztán egy sör vagy fröccs. Mire kíváncsi még?

- Például arra, jól alszik-e. Tudom, éjszakánként elavás előtt kis helyzeteket talál ki magának, ahol ön a főszereplő. Elképzelte azt is, hogyan veszi át az életműdíját?

- Dehogy! Az elalvás előtt kitalált álmaim nem mon- dom el. Romantikus, női történetek, nem beszélek ezek- ről senkinek. Csak színház ez, érti, ugye?

- Igen. Az nem romantikus az ön számára, hogy a filmszemle előtt is már a lá- bai előtt hevert az ország?

- Olyan romantikus volt, hogy aznap este, amikor megkaptam az értesítést a díjról, baleset ért.

- Mi történt?

- Egy baráti látogatásnál mentem az úton és elbotlottam. Arcra estem, eltörött az orrom. A díj átvételének es- téjén is rendesen lehetett a testrészeimet vakolni.

- Ezért vigyázott annyira arra, hogy fel tudjon menni a színpadi lépcsőn?- Persze, nem akartam seggre esni. Gondolkodtam előtte azon, hogy kinek mondjak köszönetet, mint az Os- car-díjnál, de aztán láttam, hogy sok díjazott mennyire elérzékenyült, akadt, aki sírt is. Szabó István is csak egy szót tudott mondani. Így az- tán az ösztöneimre hallgattam. Mondtam valamit, ami belőlem jött. Jó volt?

- Teljes mértékben. Mindig ilyen nagy dumás nő volt?

- Miért, az vagyok?

- Interneten azt olvastam például, hogy Máthé Erzsi szenzációs nő, szövegben lenyomta Fábry Sándort is a showderben.

- Ez jó. Komoly? Nem olvastam, nincs internetem. Tudja, hogy van ez. Az ember belekerül egy szituációba és alkalmazkodik ahhoz. Olyan ez, mint egy görbe tükör. Spontán jön belőlem minden.

- Egyébként tudja, hány filmben játszott?

- Nem, most, mikor kaptam a díjat, akkor lepett meg az, hogy tényleg sokat forgattam. Azt mondták, vagy ötven filmes, tévés szerepemről tudnak. Nekem nem tűnt ennnyinek. Kérdeztem is magamtól, ezt mind én csináltam?

- Bántanám az Életmű-díj ünneplése közben, ha azt mondanám, hogy azt hallottam az utcán két járókelőtől, akik meglátták egy újságban a fényképét, hogy nézd már, ott a Tombor Bözse!

- Tényleg! Remek! Leg- alább tudják, ha meghalok, akkor elment a Tombor Bözse.

- Ezzel inkább arra akartam célozni, hogy megszámlálhatatlan emlékezetes filmes és nagy drámai színházi szerep van ön mögött, mégis egy kabaréfigurát említettek, és nem Évát Az ember tragédiájából.

- A nagy alakítások megőrzésével régen sem bántak kesztyűs kézzel ebben az országban. A régi szerepek számomra már csak emlékek. Nem vagyok nosztalgikus alkat. Mindig a holnap számít. Gondolja el, én Raksányival, Sinkovitscsal, Kállaival kezdtem a pályát. Ma már a fiatalok közül sokan azt sem tudják, hogy ők kik. Rólam leg- alább eszükbe jut az embereknek, hogy Juliska meg Mariska, meg a kabaréból Tombor Bözse.

- Szereti a kabarét?

- Egyre inkább. Nehéz manapság megnevettetni az embereket és én mindig is jól éreztem magam a komikusi szerepekben. Igazi kihívások ezek a feladatok nekem.

- Tudja, amikor felsorolták azt, hogy mit is ért el ezen a pályán, én a hatalmas tisz- telet mellett félelmetesnek tartottam az eddigi életművét. Ha színpadra lép, el le- het hordozni azt, hogy ilyen magasra jutott és már van mit vesztenie?

- Maga érzi félelmetesnek? Akkor mit mondjak én? Nekem végig kellett csinálni.

- Titok nincs is benne?

- Megadatott ez nekem. Nem akartam színésznő len- ni, mégis az lettem. Soha nem kértem szerepet, mégis mindig kaptam. Nem vágytam díjakra, mégis adtak nekem. A sors így hozta. Szeretem a színházat, belém égette magát. Ez a hobbim. Gondolja el, 1948-ban kezdtem a pályát, most pedig 2007-et írunk.

- És mi lesz holnap?

- Este új álmok kezdődnek.