Bezárkózott ünnep - Karácsony a pszichiátrián

"Tudom, beteg vagyok. Skizofrén. Nem jó. Nem tehetek ellene semmit, ha szedem a gyógyszereket, akkor belassulok, ha nem, akkor meg szétesek és jönnek a hallucinációim. Egyáltalán nem színesek, rémisztők. És nem alszom. Írj annyit, hogy Attila. Az elég lesz."

Martinovics Tibor

Veszprémi pszichiátriai gondozó. Karácsonyi ünnepség a rendelőintézet várótermében. Páran már jóval a meghirdetett időpont előtt a folyosón várakoznak és lesik ki csatlakozik hozzájuk. Még soha nem volt ilyen, most maguk a gondozottak, ahogy itt nevezik őket, kezdeményezték, legyen közös ünnep. Karácsonyfa, némi sütemény és szendvics, a váróterem műanyagszékein pedig több, mint harminc pszichiátriai beteg. Többségük ilyen-olyan stádiumban lévő skizofrén.

Ülnek kissé megkövülten, zavartan, néhányukat láthatóan feszélyezi az idegen tekintetem, de aztán valahogy elterelődik erről a figyelem. Néhányan közülük kiállnak sorstársaik elé és szavalnak vagy énekelnek valamit. Attila saját versét mondja el, amely a reményről szól, hogy majd az új év biztos jobb lesz az ideinél. Egy középkorú nő furulyázik, nagyon ideges, többször nekifog, de végül előadja a dalt és még énekel is. Rövid műsor. A többiek figyelmesen hallgatnak, ha kell, tapsolnak, érzelem nem nagyon tükröződik az arcokon. Aztán a gondozók behozzák a saját alapítványuk (Horgony Pszichiátriai Betegekért Alapítvány) számlájára gyűlt felajánlásokból vett karácsonyi ajándékokat, egy tévét és egy számítógépet. Érzelmeket megmozgató filmeket nézünk majd, a számítógép segítségével pedig elsajátítjuk, miként lehet megjelenni a munkaerőpiacon – valahogy így hangzik a rögtönzött indoklás. Kis tanácstalanság hová tegyék az ajándékokat, aztán úgy döntenek, visszaviszik a szobába, oda ahonnan hozták őket. Lassan oldódik a hangulat, a betegek eszegetnek, van, aki haza siet, de a többség még marad.

A főorvos kéri, fényképet ne készítsünk, a betegek nevét ne említsük. A pszichiátriai betegség még mindig tabu Magyarországon, az utóbbi hetek tragikus történései pedig csak tovább mélyítették a stigmatizációt.

- Jönnek be a betegek és látva, hallgatva a híreket kérdezik, hogy akkor akár ők is kerülhetnek olyan állapotba, ami gyilkossághoz vezethet? Megrázó és nehéz helyzetek ezek. A pszichiátriai betegek körében nem nagyobb a bűnözés, mint egyéb más csoportoknál. A média ezt eltúlozta, helytelenül állította be, mint ahogy a betegek gyógyszerezését is általában elnagyoltan, vészjóslóan kezeli. A betegeink között is van olyan, aki rendszeres gyógyszerezés mellett aktív részese a társadalomnak, dolgozik, éli az életét, s közben kezelteti a betegségét, mint sok más beteg.

Dr. Balczár Lajos főorvos szavai ezek, akin aztán később látszik az öröm is. Megjegyzi: nem kis dolog ez az együtt ünneplés, hiszen a gondozottak többsége egy magába zárt világban él és alig mozdul ki a lakásából.

- Sokuknak valószínűleg ez volt a karácsony.

Gondozója közbenjárásával Attila vállalja, hogy beszél magáról. - Anyu azért velem jön – mondja, majd kéri, menjünk kicsit félre. Beülünk a főorvos szobájába. Az asszony és a fia szorosan egymás mellé ülnek egy díványszerűségen. Attila 29 éves. Mozdulatai elnyújtottak, szemhéja a szokásosnál nehezebben jár, tekintete azonban teljesen tiszta. Lassan beszél, olykor az anya átveszi tőle a szót. Kiderül, húsz éves korában érte egy nagy családi trauma, az váltotta ki nála a pszichés betegséget, elmondásuk szerint előtte semmi jele nem volt ennek.

- Tulajdonképpen annyi, hogy bizonytalan vagyok, és nem merek kapcsolatokat teremteni. Itt ez az ünnepség jó volt, mert könnyebb ebben a körben beszélgetni.

- Attilának tizennyolc kész verse van otthon. Nem rég Győrben megmutatta egy hozzáértőnek a verseit, aki hajlandó is lett volna kiadni azokat, de aztán később kiderült, csak pénzt akart kicsikarni az egészből – taglalja Magdi az anya, majd fiára néz, megfogja a karját és megjegyzi: akkor ír verset, ha rosszul van.

Az anya végig mosolyog, még akkor is, amikor fia nehéz éjszakáiról, a betegség okozta tünetekről beszél, arról, hogy fiának esélye sincs az elhelyezkedésre, harmincnégyezer forintos rokkantnyugdíjából pedig az önálló életre sem. A részleteket nem firtatom, ők nem taglalják, jobb így, annyiban maradunk: nem könnyű megbékélni a helyzettel. Aztán váratlanul Attila összegez.

- Kimentem két hónapra Angliába. Dolgoztam. Új életet akartam kezdeni, mert elegem volt már ebből, de nem jött össze. Anyu rendszeresen telefonált, érdeklődött, hogy vagyok. Azt hazudtam, hogy szedem a gyógyszereimet, és minden rendben, de igazából nem szedtem őket. Haza kellett jönni. Teljesen szétestem. De arra büszke vagyok, hogy saját erőmből tudtam venni magamnak egy robogót. A többi nem jött össze.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!