Jász Attila nyerte a Quasimodo Emlékdíjat

A 110 éve született Nobel-díjas olasz költő, Salvatore Quasimodo emlékére 19. alkalommal meghirdetett nemzetközi költőverseny fődíját Szőcs Géza kulturális államtitkár és dr. Bóka István polgármester adta át a Tatán élő József-Attila díjas költőnek szombaton az Anna Grand Hotel dísztermében tartott ünnepségen. Itt köszöntötték a Berta Bulcsú-díj nyerteseit is.

A Balatonfüredi Nemzetközi Költőtalálkozó és Salvatore Quasimodo Költőverseny az idén kettős jubileumot ünnepelt. Az 1968-ban elhunyt olasz költő 110 évvel ezelőtt született a szicíliai Modicában, és éppen ötven évvel ezelőtt ültette el balatonfüredi gyógykezelésekor azt a hársat a Tagore-sétány elején, aminek megkoszorúzása előtt Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke emlékezett meg munkásságáról.

A díjátadó ünnepség résztvevőit köszöntő Bóka István a költészet, a verseket életünk rendkívül fontos részének mondta. Az emberi létnek meghatározó élménye a válság és ezzel együtt az igény a megkapaszkodásra, a normális lét helyreállítására. Az egyetlen járható út, ha bebújunk a közösségbe, behúzódunk a versbe. A versek igazi útjelzők. Összekötik az időt az időtlennel, nem igazodnak semmilyen kétes irányhoz, felfelé mutatnak. Nem véletlen hát, hogy minden időben a vershez fordulunk, ha menedéket keresünk - fogalmazott.

Szerinte sok évtizede már annak, hogy Balatonfüreden igazi kikötőre talált a költészet. Ezt bizonyítja az is, hogy a 19 évvel ezelőtt Franco Cajani kezdeményezésére meghirdetett költőverseny mára a magyar-olasz irodalmi kapcsolatok legrangosabb eseményévé vált.

A közösségünk magáénak érzi ezt a rendezvényt, szervesen kapcsolódik az életünkhöz, ezért a múzsák is jobban szeretnek bennünket - mondta a polgármester, s egyben köszönetet mondott a rendezvény támogató Nemzeti Erőforrás Minisztériumnak, Olaszország budapesti nagykövetségének és más szervezeteknek, személyeknek.

Az ünnepséget köszöntő Salvatore Ettorre, a Magyarországi  Olasz Kultúrintézet igazgatója az emberi szavak fontosságáról beszélt. Szerinte a legértékesebb ajándéknak kell tekinteni azokat. Éppen ezért mindig nagy felelősséggel kell bánnunk velük. Nem szabad sem túlságosan sokat, sem túlságosan keveset használni belőlük, megfelelően kell összekapcsolni azokat. A költők azok, akik igazán képesek arra, hogy a szavakkal a legnagyobb hatást elérjék - mondta.
A költőverseny eredményét Cserép László, a Quasimodo Közalapítvány titkára ismertette. Mint elmondta, az idén minden eddiginél több, 327 költő pályázott, akik több mint 600 verset küldtek a határokon belülről és túlról.

Franco Cajani, a zsűri elnöke oklevelet adott át Báger Gusztáv, Bognár Anna, Gyimesi László, Imre András, Kőrizs Imre, Payer Imre és Vörös István budapesti, Karácsony Zsolt kolozsvári, Balogh Róbert pécsi, Kerék Imre soproni és Dobai Bálint tinnyei költőnek verséért. Különdíjjal jutalmazták Csontos János Tengerfüred és Lackfi János Egy mondat az időről című versét. Életmű-díjjal ismerték el Kiss Benedek költői munkásságát illetve az Ínyemről a bor zamata című versét.

A zsűri az idei Quasimodo nagydíját, az emlékdíjat és vele a 400 ezer forintos ösztöndíjat Jász Attilának ítélte a Naptemplom villanyfényben című versciklusáért.

A díjak átadása után a rendezvényt köszöntő Szőcs Géza, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium államtitkára bevezetőjében utalt arra, hogy néhány órával korábban még Kötcsén volt Orbán Viktor és két-háromszáz magyar értelmiségi találkozóján. Füredre sietve a kompon kapta a hírt, hogy a miniszterelnök már a Videoton-Honvéd meccset nézi, közben ő is megérkezett költő barátai közé. Minden a helyére került. Füreden évről-évre egy olasz-magyar baráti szekta gyűlik össze ilyenkor, akiknek a vers még jelent valamit. Akik tudják, hogy itt életüknek valami nagyon kedves, fontos és meghatározó élménye történt, s ez köti őket a városhoz és egymáshoz. Örülök, hogy az idén is részem volt ebben az élményben - mondta az államtitkár.

Az ünnepséget záró gálaműsorban a díjazott verseket Alessandro Quasimodo színművész, a költő fia, valamint Lukács Sándor színművész adta elő olaszul illetve magyarul. Majd Rosario Mastroserio zongoraművész adott rövid koncertet.

A nemzetközi költőtalálkozóhoz kapcsolódó rendezvénysorozat vasárnap Az úrhatnám szolgáló című vígopera előadásával fejeződött be. 

A fődíjas versek

Jász Attila:
Naptemplom villanyfényben (részletek)

Holdtölte Taorminában, 1901 

a mennyországot képzeltem el pont így
amilyen a holdtölte Taorminában
első igazi festményem
húsz év készülődés után
 
minden olyan amilyennek lennie kell
egy igazi festményen
pontosan amilyen az életben is
 
virágzó mandulafák ágaskodó ciprus
középen lebegő hold
fényében ázó időtlen épületek
miközben az út csendesen kanyarog fölfelé
 
a tenger színét is megtaláltam végre
a hold reflektorfénye
és egy égen úszó felhőfoszlány
árnyéka segítségével
 

A taorminiai görög színház romjai, 1904-1905
 

lakást béreltem egy évre
hogy a rendkívüli világító erőt
tanulmányozva kivárhassam
a megfelelő pillanatot
 
megalomániámtól űzetve több mint húsz
négyzetméteres vásznat készítettem elő
 
hóval borított Etna
az ógörög színház vörösen izzó romjai
a 250 méter mélységű tenger hideg kékje
 
először abban a naplementében állt össze minden
törekvésem látvánnyá
egyetlen aranysárga hasíték az ég
 

RÉSZLET2 (TAORMINA)
 
hajó hullámzik
távolban az időn és
a romokon túl
 

Csontos János:
Tengerfüred
 

Mint egy Örkény-novellában, a dolgok után,
   hol túlélte magát a verejtékező nyár,
megindulsz le a dombról, ismerős utcakövek,
   nem kétséges, hogy itt valaha jártál,
emitt egy cukrászda, ott egy hotel -
   helyek, hol boldogtalan vagy repes az ember
s hirtelen orrodba szökik egy illat;
   az nem lehet: a tenger, a tenger, a tenger.
De nincs kétség: a part mentén
   otromba norvég tankerek horgonyoznak,
nehéz, lentről jövő sóhajokat visznek
   s futószalagon gyártott üdvtanokat hoznak,
kintebb, a nyílt vízen komor, katonazöld anyahajó,
   szövetséges felségjel alatt;
az áramlatok szardíniatetemeket sodornak,
   olaj ömlött, az idő áll, nem halad.
Az apátság ikertornya gótikus,
   villódzó effekteket rajzol rá a világítótorony,
más gyönyörök, titkok, más ijedelmek
   árkolódnak a napcserzett arcokon,
a borok is mások: a só felkúszott immár
   vén szőlőtőkék gacsos gyökérzetén,
mint égi áldomás, csapzott fellegrojtokon
   úgy verekszi át magát a fény,
pogány, nagyon pogány.
   Csoda-e, ha térítő szerzetesek prédája a város,
a história, mint gyomrot az orvosló savanyúvíz,
   az utolsó sejtplazmáig átmos,
ó, a darabos kelták, ledér illírek, mesebeli dákok,
   tengerszántó vízi labancok,
itt építettek, csókoltak, reméltek
   s a parti homok megbocsátón elfedte a harcot,
most csupa béke minden. De mentik a szivárvány múltat
   makacs emlékezetű gének,
hogy jött Tagore őrnagy, a szíve sajdult
   s foglya lett az apály igézetének,
fát ültetett talán vagy virágot,
   egynyári kincsét szeszélyes alkonyokba szórva,
a régi-újvilágot ily mód gyarmatosítván.
   S egy más hajósról is regél a monda,
hogy itt járt Quasimodo kapitány,
   szerelmét fátyolos tekintetű asszonyok őrzik
és költészet lonca leng a sziklapart tövén,
   mely újra hajt tavasztől rendre őszig
és hajók mennek derűs Itáliába
   metaforákért, könnyű, fűszeres rímekért,
cserébe homlokráncolta eszméket kínálnak.
   S bár a Hanza-kalmár fukar és kimért,
virágzik a verskereskedés. A lélek e tájon
   fenséges, mint viharpaskolta várfok,
itt huri-mennyek hitét könnyedén eldobták
   a monogámmá szelídült ottománok,
mert az asszonyok, az örök el-nem-menők
   itt mindig körülindázva szerettek,
sziluettjük a horizontra égett,
   vártak, szültek, tűrtek, búcsúztak, öleltek;
és csődbe mentek mind a matrózkuplerájok,
   mert a tenger csavargói a korzón
az ő tekintetükben elmerülve,
   halálig-szenvedélyt kutattak mohón és vadorzón
s a végső percben bízvást visszatértek.
   S az összefolyt időben ősök és utódok álma
úgy csillámlott, mint odaát a szirten
   Géza apát őszes, torzonborz szakálla;
poéta maga is, hithű eretnek.
   S a vízölelte város mélyen csontjaidba épült akkor,
kavargott benned nyáresti teátrum,
   krónikás aggastyán, lelkesült reformkor,
dajkált Tengerfüred s magával ragadott,
   mint szépségben fuldoklót édes örvény,
de indult a vonat, menned kellett.
   A kaptatón szembejött és biccentett Örkény.
 
 
 
Lackfi János:
Egy mondat az időről
 

Ahol idő van, ott idő van,
országútban és dűlőútban,
a pörgő kamionkerékben
idő dolgozik észrevétlen,
szekérkerékben, mint a küllő,
napsugárként szétkúszó hüllő,
a körközépről szerte terjed,
forróságában minden megerjed,
minden omlik és minden bomlik,
de zöld szökőkútként toronylik
a rothadásból a magasba
esőerdő, hórihorgas fa.
 
Idő úszik égre a fában,
s a más ritmusú borostyánban,
mely a fán kúszik rászívódva,
idő az időt szipolyozza,
egyik idő másikba ömlik
zsilipként, áradás özönlik,
időtől odvas falak alja,
rozsdavörösen ül vasakra,
zölden a szobrok horpaszára,
kéken hordókra nő szakálla,
bolyhosan sarkokban tenyészik,
megesz mindent, egésztől részig.
 
A szél röpítette magokban
sok lomha időbomba robban,
s a növény, mint egy gombafelleg,
a levegőben széjjelterped,
itt venyigeként hétrét görbed,
ott hangyahadként morzsát görget,
itt zizzen, mint a mohaszálak,
ott tölgyként mordul: totemállat.
 
Növekszik rákos daganatban,
ragacsos rügyben, mely kipattan,
megkel, felduzzad tészta-módra,
felgyűl, eső után a gomba,
spórányi volt még egy pár napja,
ma mint kertbe beesett labda.
 
Vekker van a kis csecsemőben,
mint éhség, ríkatja erősen,
s ha csikart hassal tekeregne,
idő altatja: tente, tente,
idő dolgozik kis, kövérkés
ujjában, mely talán böllérkést
forgat majd egy véres udvarban,
idő dolgozik az avarban,
az erezet csontkézzé szikkad,
a levélhús elporlad, itt hagy
pár csipke-vékony idő-fátylat,
melyen a talp zizegve járhat.
 
A fejjel lefelé megálló pudingban,
alvadó vérben, hűlő enyvben itt van,
a bőrösödő tejbegrízben,
a küllősödő téli vízben,
a hasasodó fellegekben
s a szétfoszlókban is szünetlen
olvad és alvad és kihamvad,
legbelül érlel forradalmat.
 
Fogakat sárgít türelemmel,
elvékonyul a kő s az ember,
hegyek talaja lemosódik,
a szikláig, a csupasz csontig,
a holtak csontját lecsupálja,
márványt koptat a lépők lába,
idő van minden pálya táján,
életfogytig börtönben, gályán.
 
Szemerkél, mint pernye az égből,
ha a felgyújtott könyvtár szétdől,
pilinkéz, mint olvadó lepke,
elillan, mint egy leheletke,
kopog, mint jég, dobol, mint zápor,
agyonver és csuromra ázol,
minden ruhádat átitatja,
tested elfoszlik, mint a vatta,
a bőröd membránját kikezdi,
látod megereszkedni, fityegni,
mint a falon az ős penészfolt,
 
kezed fején kiüt a régvolt,
kigyomlálja minden hajszálad,
fehérre festi szempilládat,
minden szál szőrt, mint restaurátor,
vékony ecsettel ezüstre mázol,
nem rest, a levelekre sárga,
vörös pecsétjét rápingálja,
az alma, szilva, körte héját
vak írnokai teleróják
letapogatható jelekkel,
rothadással, mely mindent elnyel.
 
Kvarckristályként a tücsök cirreg,
bútorban szuvak ketyerésznek,
gyíkok, pockok és békák torkán
lüktet az idő fürge tornán,
álmatlan éjszakán dühöng és
mindent felfal a dobdübörgés,
a dobhártyánkat kalapálva
velőig hat, ütemes lárma,
atomokat hallunk forogni,
a tengelyükön csikorogni,
bolygópályák idő-görbéje
kocsonyásodik rá az égre,
minden fűszálban, minden sejtben
egy időzítő ketyeg rejtve,
minden létezők voltba veszve
járnak át a vanból a leszbe,
elnyeli őket "nincs" vagy "volna" -
zörög az Isten órásboltja.
 
 
 
Kiss Benedek:
Ínyemről a bor zamata
 

Mindig a halálról gondolkodtam,
hogy elhull a virág, s az élet elszalad,
de magam haláláig nem jutottam,
hogy mi vész velem, s nélkülem mi marad?
 
Hogy szemem volt, kezem és lábam,
- olyan, amilyen -
s ezentúl nem lesz belőlem
már pihe sem?
 
Avagy a csont, a szőr marad?
De hajdani
szerelmes szavaim
mivé lesznek?
Mivé lesz grimaszom, mosolygásom,
torkomból a zümmögő ének,
ha fejemhez állítják a keresztet?
S hová lesz a kereszt is,
amit az utakon cipeltem?
Nem érdekel az új genezis,
csak hogy egyszer emberré lettem.
 
Gondjaim, gondolataim
öröklik-e majd jövendő népek?
Találnak-e a jázminvirágon
annyi szépet, mint én
s a méhek?
 
Ínyemről a bor zamata
hová tűnik, de
úgy ám, amint én éreztem?
Hová lesz sok csodálkozásom,
gyönyörűségem és morcos kedvem?
 
Hová lesz kolostori
szemérmem, kurva-kitárulkozásom?
Hová lesz ajkamról az ámen,
mellyel a végzetet várva-várom?
Én Istenem, jobbik részem
megmenekül a pusztulásban?
Életet adtál, Uram, s betellett,
az jön majd el,
amit sohasem vártam,
ha nem illet irgalmad és kegyelmed.