A festészet újrafelfedezése

Miért figyelt fel hirtelen mindenki Lipcsére? Mekkora szerepe volt a műkereskedelemnek az új lipcsei iskola világhírűvé válásában? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk a témakör ismert hazai szakértőjével, a veszprémi származású, Budapesten élő képzőművésszel a Csikász Galériában Tilo Baumgärtel videója, Neo Rauch, Peter Busch, Matthias Ludwig, Rosa Loy és a többiek festményei előtt. Élőben, azonnal lemérhettük a hatást, aminek révén egy ilyen laza, eklektikus csoport, mint az új lipcsei iskola, mégis ilyen jelentőssé tudott válni.

A kétezres évek fordulóján figyelt fel a világ rájuk és azóta is töretlen az érdeklődés irántuk. Vajon mi a "titkuk", mi kapcsolja össze ezeket a sokféle stílusban dolgozó művészeket? - kérdeztem Albert Ádámtól.

- A lipcsei iskola elnevezés alatt nem csupán egy sikeres művészeti áramlatot értünk a rendszerváltás utáni időkből, hanem létrejöttének helyszínét is: a Lipcsei Grafikai és Könyvművészeti Főiskolát és a Lipcsei Festőiskolát. Az ottani alkotók egymástól tanultak. Werner Tübke és Bernhard Heisig rektorok voltak és tanítottak is a festőiskolában. A jelenség vezéralakja Neo Rauch kezdetben Arno Rink tanítványa volt, majd Bernard Heisig mesteriskolása, Rink asszisztense, végül a festőiskola professzora.

Nála tanult Tilo Baumgärtel és így tovább. Azon kívül, hogy Lipcsében éltek és tanultak, egyfajta markáns vizuális nyelv, sajátos érzékenység is összeköti a lipcsei iskola alkotóit.

Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy újra felfedezték a festészetet, hiszen figuratív festészetet művelnek és egészen klasszikus módszerekkel dolgoznak, olajjal, vászonnal. Sőt az olyan szinte már elfeledettnek hitt kifejezési formákat is újra értelmezik, mint a fametszet, szénrajz. Ami a képek tartalmát illeti, Albert Ádámnak kapásból az jut eszébe, hogy "nem politizálnak", továbbá narratívak, tehát történetük van, ami reális és szürreális sajátos keverékeként ábrázolnak. Ahogyan az új lipcsei iskola elnevezés is jelzi, előttük lennie kellett egy "régi" lipcsei iskolának.

- A lipcsei festészeti iskolát az NDK-ban azért találták ki, hogy ellensúlyozza Drezdát, a polgári hagyománnyal, nagy akadémiával rendelkező várost. Azt akarták, hogy legyen egy olyan szocialista iskola, ami a szocialista embertípust mintázza meg. A szlogen szerint Lipcse volt a kommunista Róma.

A rendszerváltás után ezzel szembehelyezkedve, a szocialista múltat, a történelmi és magánemberi emlékfoszlányokat fiktív, szürreális, színpadias, sokszor vicces jelenetekbe fordítva hozták létre sajátos világukat az új lipcsei iskola képviselői. Ezt az elnevezést egészen konkrétan azokra a fiatal képzőművészekre kezdték el használni, nagyjából egy évfolyamra, tíz-tizenöt emberre, akik a Grafikai és Könyvművészeti Főiskolán tanultak és a LIGA nevű önszerveződő galéria égisze alatt állítottak ki először 2002-2004-ben.

A német egyesülés, a berlini fal leomlása utáni időszak volt ez, amikor Nyugatról sokan jöttek a keleti blokkba és érdekes keveredések jöttek létre. Odamentek Lipcsébe a jólétből, Bajorországból, Stuttgart környékéről a jól működő piaci rendszerből s ott szembe találták magukat a klasszikus szocialista drill maradványaival, a szürke házakkal, beszögezett kirakatú üres üzletsorokkal.

Albert Ádám Münchenben ismerkedett meg az egész történettel 2003-ban, amikor a Pinakothek der Moderneben megnézte Neo Rauch kiállítását. - Bementem és hatalmas nagy vásznakat láttam olyan abszurd jelenetekkel, mint például egy légyölő galóca mögül puskával előrelépő katona. Nem Salvador Dali-féle szürrealizmus volt ez, hanem nagyon más. A vizuális gegekben, amit Rauch használ, kifordítva ám felismerhetően benne volt a szocializmus nyelvezete. Ugyanakkor nagyobb ívű is volt annál, hiszen benne van az amerikai pop-art, a képregény is, furcsa multiplikálás. Nagyon tetszett és attól kezdve elkezdtem kutatni utánuk. Interjúkat készítettem az új lipcsei iskola alkotóival, akik erről a címkéről, ami alatt ismertekké váltak, különféleképpen nyilatkoztak. Igazából mindenki elfogadja, mert így váltak eladhatóvá, miután ez megy, viszi őket is, de nyilván mindenki elsősorban a saját nevén szeretne befutni. Neo Rauch azt mondta, őt ez a címke nem zavarja, s ugyanezt mondta Tilo Baumgärtel is. Martin Kobe ugyanakkor nem tudja elfogadni.

Nyilvánvalóan a kritikusoknak, az újságíróknak, illetve a műkereskedelemnek volt szüksége ilyen hangzatos elnevezésre. - Gerd Harry Lybke galerista nagyon ügyesen Amerikában futtatta meg Neo Rauch festményeit először, ott vetette be és így indította el a világhír felé. Az új lipcsei iskola festőinek a képeiért ma már negyven ezer eurót is fizetnek a gyűjtők, ami nagyon komoly pénz.

Azt visszabontani, hogy a jelenség mögött arányaiban mekkora szerepe van a műkereskedelemnek, szerintem ma már pontosan nem lehet. Volt valami, egy korhangulat, egy korjelenség, ami műtárgyakban tárgyiasult és felfokozott figyelmet kapott s lett belőle egy címke: Made in Leipzig. Igaz, hogy ez beskatulyázás, de ugyanakkor egy olyan márkanév amelynek segítségével bekerültek olyan gyűjteményekbe, amelyekbe más festők csak iszonyatosan nagy munka árán sikerül.

Volt egy ország, ami szét volt szakítva és az újraegyesítés után amikor elkezdett összemixelődni, nagyon érdekes dolgok alakultak ki belőle. Ugyanazt a nyelvet beszélték, de mégse. Az egyikük Asterix képregényeken nőtt fel, a másik a Kisvakondon. Lipcse pregnánsan tudja ezt az összemixelt hangulatot hozni, pregnánsabban mint akár Berlin.
 
Hogy a Veszprémben november 26-ig látható Convoy Leipzig kiállítás mennyire reprezentatív, arról a szakember azt mondja, vannak itt fontos nevek, de három-négy alkotót ő még biztosan hozzá tudott volna tenni, hogy teljesebb legyen a kép, akik szerinte kihagyhatatlanok lennének ebben a történetben. Mindenesetre örülhetünk, hogy a megyeszékhelyen láthatjuk a lipcseieket, akik az újjáformálódó világ művészetének egyik lehetséges modelljét kínálják.