A karjából szakította ki a vörösiszap a kislányt

Arra a szörnyű hétfőre ma is könnyek között emlékezik Juhász Zoltánné. Erzsébet az ajkai kórházban gyógyul férjével együtt, és remélik, hogy a napokban már velük lehet a három éves Dórikájuk is.

- Olyan gyorsan és akkora erővel jött az ár, hogy leszakította a kulcsra zárt ajtót. Azt hittem, meghalunk mind, de az életösztön erősebb. Az volt az első, hogy a két kicsit mentsem. De Angyalkát nem tudtam megtartani a kezemben, elveszítettem. Aztán a padlásfeljáró felé igyekeztünk, hogy felmásszunk minél magasabbra, de az ár felborította a fagyasztó szekrényt, az elzárta az utunkat. Ma már tudom, hogy ez volt a szerencsénk, mert különben nem maradtunk volna meg. Dórit az ágyra fektettem, a bútor lebegett a vörös, sáros víz tetején. Felálltam az ablakba, közben fogtam Dóri lábát, hogy le ne essen és mondtam neki, hogy ne mozduljon, maradjon nyugton. Akkora lélekjelenléte volt, hogy nem sírt, nem esett pánikba, ma sem értem ezt. Közben Zoltán bentről kiverte az ablakot, a csatornába kapaszkodott. Mosta a testét az ár deréktól lefelé, ő súlyosabban sérült, mint mi. Emlékszem, meleg volt, égető és szúró érzés. Amint tudtunk, levetkőztünk, pokrócokba burkolózva vártuk, hogy kimentsenek bennünket. Dórikát a megbontott tetőn, a cserepek közt adtam ki, hogy vigyék kórházba. Mi végig tudtuk, hogy mi történik vele, hogy Budapestre került, de egyfolytában rossz híreket lehetett hallani róla a médiából. Ezek szerencsére csak rémhírek voltak. Még nem tudni, meddig kell itt maradnunk, bár az én testemen sem volt ép bőr, de már szépen gyógyulok - mutatja lábát Erzsébet.

Zoltánnak mindkét lábán combig vastag kötés van, azt mondja, csak ezután derül ki, kell-e majd plasztikázni. Dórikának a nyelőcsöve, nyelve, szájpadlása, bőre és mindkét szeme sérült. Az egyik szeme még kezelésre szorul, a másik már jó. Ha nem is tökéletes, de felismeri az állatokat a képeken. Képeket mutat a telefonján Erzsébet a gyönyörű copfos kislányról. A rokonok készítették a felvételeket, akik rendszeresen látogatják Dórikát. Aztán előkerülnek a fotók az ár mosta házról, látszik, hogy az ajtó teljes magasságában ellepte a házat a víz. Két éve vették, addig a közeli Tik-hegyen, egy tanyán éltek Juhászék. Szerették azt a kis kolontári házat, pedig - mint mondják - volt rajta mit javítani. De jó helyük volt a faluban, rendes emberek közt éltek, barátokra találtak.

- A hét végén már jobb lesz, Dóri végre talán itt lehet velünk, már pénteken megérkezhet és itt folytatják a kezelését. Alig várom, hogy magamhoz szoríthassam, nagyon hosszú volt ez a két hét nélküle. Nemsokára, november 22-én lesz három éves. A nagyobb gyermekeink, a 12 éves Renáta és a hét éves Gergő gyakran jön be hozzánk. Ők az ajkai rokonoknál laknak, iskolába járnak. Akkor, azon a végzetes napon is ott voltak, ez volt a szerencséjük. Elszomorítja őket, ami történt a családdal, de úgy látom, jól vannak. Nagyon sok segítséget kapnak a családtól és idegenektől is, nekik sem maradt semmijük, még játékuk sem - tárja szét karjait a kórházi ágyon Erzsébet. Azt mondja, a kis Angyalka temetésével megvárják, míg mindannyian meggyógyulnak.

A hét végén talán már velük lehet kislányuk, a három éves Dórika is. A megérkezéséről részletesen beszámolunk, a lapunk által elindított gyűjtésből jelentős összeggel támogatjuk Juhászékat is.

Egyelőre Zoltán szülei segítenek sok mindenben, de a férj munkahelye, a Le Belier Magyarország Formaöntöde Rt. is melléjük állt. Zoltán ott az öntés előkészítésen dolgozott. Ha végre kimehetnek a kórházból, egy ideig ajkai albérletben laknak majd, aztán ha kapnak házat, szeretnének visszaköltözni Kolontárra. Azt mondják, fel a dombra, minél magasabbra.

Dossziénk az iszapkatasztrófáról