Gyöngyszemnyi vers mappája

Erre a kettős ünnepre jelent meg a Tapolcán élő Németh István Péter költő, műfordító és irodalomtörténész Keresztút című irkája. Portrénkban ő vall az alkotói sors örömeiről, keserveiről. 
 
Németh István Péternek idén is menetrendszerűen megérkezett a húsvéti irkája. A költő szemlátomást kedveli ezt a füzetes formát, olcsóbb a megjelentetésük, mint egy kötetnek. De nyilván más indokai is vannak ennek.
  
A hetvenes években a Veszprémi Irka utolsó oldalára másoltam be Pápán két kis versemet  meséli a költő.  Péntek Imre, Széki Patka László és Botár Attila oldalai után mámorító volt ez az önző kis csíny is. 

1999 óta a legkedvesebb műfajom lett ez az immár egész-füzetkényi líra. Kétségtelenül formálják a kiadványokat a körülmények, így nagyobb terjedelmű, kötetformátumú nyomdai termékekre nem gondolhattam. 

Szabadság egy irka fehér felülete, nem is tudnám forintban vagy euróban kifejezni. Csodálatos, amikor a húsvéti és a karácsonyi postáimat bontom, nem cserélnék semelyik celebritásszal. A messzebb élő közelállók időről-időre visszaírnak, hogy polcaikon ott sorjáznak a verses füzeteim. 

10 év alatt körülbelül 800 oldalnyi lírát adtam ki a kezemből ezúton. Mit mondjak? Leírhatatlan. 

Gólörömhöz mérhető, ha belegondolok, hogy mindez a közelmúltban sikerült, még úgy is, hogy a hivatalos könyvterjesztés a kilencvenes évek elején összeomlott.

Közel ötvenévesen minőségre és mennyiségre is már jelentős, tetemes életművet hozott létre Németh István Péter. 

De vajon nem jelent-e még manapság is, az internet korában elszigeteltséget a vidékiség? 

Elszigeteltségre vagy magányra nem panaszkodhatok, Pesten sem lennék költőként kevésbé egyedül  feleli.  Pedig nagyon ragaszkodom néhány fővárosi pályatárshoz. Jó, hogy van ez a drótposta.

S hogy költőként mi foglalkoztatja leginkább? Miből meríti témáit? Így válaszol: 
  
Szinte a két kezemen meg tudnám számolni a témáimat. Írtam szerelmes, boros, balatoni, karácsonyi verseket, írtam fákhoz, festményekhez, szobrokhoz, évente készítek kalendáriumokat, szóltam költők álarcai mögül, s legalább annyi műfordítást csináltam, mint saját opuszt, igen szeretem a távol-keleti kisszerkezeteket... 

Gyerekkorom is mindvégig foglalkoztatni fog. Remélem, nem csupán gyerekversek erejéig, de azokhoz is vonzódom.

Manapság a kötetek megjelentetéséhez támogatókat kell keresni. Elkerülhetetlen a jó értelmű kunyerálás. Ám sok írót és költőt zavar az effajta ügynökösködés. 
  
Engem nem zavar, mert én nem teszem. Persze szép volna, ha Nagy László verssorai lennének az igazak: Nekem a kérés nagy szégyen,  adjon úgy is, ha nem kérem... Az elmúlt egy-két esztendőben néhányan a vállalkozók és képviselők közül azzal fordultak hozzám, hogy segítenének, segítenek. 

Volt, akitől még a számítógépemhez is kaptam alkatrészt, monitort... A nyomda szintén mindig ad valamilyen baráti gesztust. Megértéssel fogadja, hogy az utolsó pillanatig alakítom a szöveget. Hátha egyszer lesz kiadó, akinek megéri a munkáimra szövetkezni. 

Ez most úgy hangzik, mint egy felhívás a keringőre, ám ha változatlanul olyan esztendők jönnek, hogy magam fizetem a révészt, azt is szívesen elfogadom. 

Mégis mi az, ami ennek ellenére erőt, kedvet, lendületet ad a zokszó nélküli munkához?  faggatom a költőt. Miféle hit játszik szerepet ebben a folyamatban? 
  
Olvasóim megbecsülnek, tán szeretnek is a munkáimon keresztül. Többet nem is akarhatnék  jegyzi meg.  Irkáim, könyveim jó kezekben vannak. Tudom: jó szívekben. 

Kiadványaimat antikváriumban sem lehet föllelni. Nagy néha vásárlom meg magamat, ha internetes bolhapiacon felbukkan egy-egy kósza példány tőlem. Azonnal továbbajándékozom. Egy köteles példányt édesanyámnak adok mindig a családi tékába, ha valamim megjelenik. 

Mindezek a dolgok számomra egyre többet jelentenek. Dolgozom, s ebben önzés is van, hiszen minden, ami elkészül, az visszasegít a létrehozójának.

Németh István Péter nem vágyik csúcsokra, dícsőségre, ahogy eddig, változatlanul teszi a maga dolgát.
  
Szeretném tovább írni a verseimet, gonddal csiszolgatni a műfordításaimat. S telis tele a balatoni környék témával, a tájban járt emberek műveivel, amikről versben és prózában élmény és kötelesség is szólnom még. 

Szóval: jó volna csöndesen dolgozni, értelmes-szép életet élni, míg lenem fújják a meccsemet. Beleléptem az ötvenedik évembe, ami húsz vagy harminc éves koromban annyira valószínűtlennek tetszett. 

Milyen kár, hogy Petőfinek, Radnótinak vagy József Attilának nem jutott legalább ennyi! Sem irodalmárként, sem emberként nem érdekelnek a csúcsok. Ha maradunk a táj-metaforánál, a Parnasszus helyett a Tempevölgy  nem folyóiratcímek itt a tulajdonnevek!, vagy egy szelíd öböl jobban vonz. 

Ha el is mennék a tengerig, azt nem valami hatalmas távlatokért tenném, hanem csak, hogy fölvehessem valakivel azt a kagylót a fövenyről, ami nem nagyobb egy gyöngyszemnyi vers mappájánál. 
 
Németh István Péter (eredeti neve: Németh István). Tapolcán született 1960-ban. Iskoláit Tapolcán, Pápán (a Türr István Gimnáziumban) és Budapesten (az ELTE BTK könyvtár-magyar szakán) végezte. 

Dolgozott könyvtárosként, tanárként a Balaton körül (Balatonfüreden, Vörösberényben, Balatonbogláron, Zánkán és Tapolcán.) Jelenleg szülővárosában könytáros. 

Könyvet írt Czigány Györgyről, Kerék Imréről, Lipták Gáborról, Egry Józsefről és Keresztury Dezsőről, művészekről, akiket megihletett a Badacsony, magyar és világirodalmi antológiát szerkesztett a bor dicséretéről és a Balatonról. 

20 verses irkájával együtt félszáz könyv szerzője, s legalább ugyanennyi kiadvány szerkesztésében vett részt.

(Fotó: Szijártó János)