Magánszámok lila stúdióban - Tévéjegyzet

Amikor a nézőknek, a rádióhallgatóknak már csak egy rétege emlékezik ránk? Nem rombolunk-e illúziókat, nem okozunk-e csalódást? Megélünk-e hajdani, de mostanra már megkopott erényeinkből? Mindez csak úgy szertelenül jutott eszembe az ATV csütörtök esténként jelentkező Halló, itt vagyunk! című műsoráról. 

Egy-két adás ment le a hol eltűnő, hol felbukkanó Szilágyi János vezetésével. Ő is a régi nagyágyúk közé tartozott, sármos megjelenés, rekedtes, de vonzó orgánum, és persze elsőrangú szakmai képességek: elegáns pimaszság, rámenősség, finom kötekedés a riportalannyal, legyen az akár kolléga is. S mi van most? 

A jóízűen rekedt hang idővel reszelős lett, és Szilágyi megőszült és megszelídült, a Halló, itt vagyunk!-ban már nem mások sztorija érdekli, mint a múltban, inkább önmaga emlékeivel jön elő, rövid, akadozó monológokba kezd, összefolyik, összemosódik a beszélgetés, a felvetett témáknak nem nagyon jutunk a végére. 

Múlt csütörtökön az emlékekben nagyon is otthon voltak a vendégek, merthogy Szilágyin kívül ott ült a stúdióban Pataki Ági, a meseszép fabulonos reklámhölgy a szocializmusból, meg ott könyökölt az asztalnál Mészöly Kálmán, idézve azt az időt, amikor még tudtak focizni a kis hazában. 

Az olasz vendéglős és tévés taxis, Gianni Annoni már az új idők szelét képviselte. Ők négyen egy lila lábú konyhaasztal-szerűségnél üldögéltek, s körben is minden lila árnyalatú, sőt, Szilágyi is lilába öltözött, de csíkos ingje azért halványabb volt, mint az alatta viselt póló. 

A párbeszéd amúgy nem nevezhető intellektuálisnak, lila ködben merültek fel a kérdések és merültek el a válaszok, például a sztárságról, a reklámról, a cigarettázásról, a barátságról. A gondolatokból semmi nem maradt meg bennem. Hiába, Szilágyi nem a régi, de még így is inkább őt nézem, mint gyatra kollégáit. A nosztalgiám tehát nem változott.