Nem a kegyetlen tél győzött

Került, amibe került, az 1920-as években Makótól az Ausztriához csatolt Rusztig csaknem minden városban és községben emeltek szobrot, hogy az I. világháború hőseire, az ország megtöretésére és a hatalmas veszteségekre emlékeztessenek. A II. világháborút követően alig kerülhetett sor hasonlóra. A rendszerváltás utáni évek se kegyeleti adósságtörlesztésről szóltak. A mulasztás pótlásának fokozódása nem annyira központi szándék, mint inkább növekvő nehézségek hullámverése.

Lapunk hasábjain elég sok évfordulón írtam cikket az 1942-43-as doni eseményekről. Amíg erre lehetőség volt, megkérdeztem a túlélőket és tanulmányoztam a történészek elemzéseit. Most megkísérlem a legfőbb okokat felsorolni, amelyek a szörnyű tragédiához vezettek. Ezúttal is igyekszem a szenvedő hiteles szemtanúkra hagyatkozni.
 
1942 tavaszától a legfelkészültebb, legjobban ellátott és legerősebb hadtestekből verbuvált, összesen kilenc hadosztály több mint kétszázezer magyarjának az lett volna a feladata, hogy áttörve a Don folyón, német és más nemzetiségű, de a mienknél kisebb csapatokkal együtt folytassák a harcot a szovjet területek elfoglalásáig. Utólag a történtek ismeretében képtelenségnek tűnő célkitűzés volt ez. Honfitársaink többsége annak idején is annak tartotta. Ne felejtsük: a hadüzenet nélkül támadó és álnok stratégiája miatt megállíthatatlannak tűnő német hadsereg elszenvedte első nagyobb vereségét, és Moszkva alól menekülésre kényszerült. Hadseregeink közül a negyvenötezer fős Kárpát harccsoport részvétele után most a legütőképesebb erő támadott, melynek élén a legtehetségesebb és legfelkészültebb tábornok, Jány Gusztáv állt. A főtisztek zöme jól képzett volt, a hadnagyocskák nem annyira, a sorállományú és tartalékos altisztek hű parancsteljesítők. A kiskatonák többsége azonban ezt kérdezgette egymástól: "Ugyan, mit keresünk mi itt?"

Mert az bizonyos, hogy nem hazánk határait védték.
Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy ide kerülésükig hány véres partizántámadást, rossz utakat és más nehézséget kellett elszenvedniük, még inkább hiteles volt az aggodalom. Tanúskodjon erről egy parányi részlet B. I. frontnaplójából. Íme a szakaszvezető bejegyzése: "Az éjszakai hétórás bombazápor után a legénységen nagyon érződött a szenvedés és félelem, amelyet átéltünk. Alig volt hallható egy szó, mindenki magába roskadt és gondolkodott. Azokat az órákat sosem felejtjük el. Vajon meglátjuk-e még szüleinket. Elhatároztuk: inkább ásunk, mint körmeinkkel kaparjunk egy kis mélyedést, mert éjszaka még az orrunkkal is túrtuk a földet."

A három hídfőállásért vívott kegyetlen harcok nem annyira, de a január 12-ei szovjet támadás részletei közismertek. Ez utóbbiak közül az egyik páncéltörő ágyúval kapcsolatos történetet elevenítek föl. A mínusz 35 fokos hidegben a löveg nem működött. Hadra foghatósága érdekében a magyar katonai lelemény tüzet gerjesztett alája... Az elspórolt ezredekről, az elsinkófált tűzszakaszokról, a kevés lőszerről, a németektől történő nemszeretem élelmezésről, a védelmi harc ismeretlenségéről, a fegyverek nélkül érkező felmentő egységről, némely főtisztünk kegyetlenségéről, a szomszédos németek a magyar alakulatra irányított "játékos" lövöldözéseiről, a hazai küldemények német ellopásáról, a förtelmes hideg ellen védelmet csak alig nyújtó ruházatról, a szövetségesek visszavonulás közbeni magyarellenességéről csak említést teszek.

 Ezek részletezése helyett inkább röviden az ellenségről. Abban az időben a kommunizmus kegyetlenségeit bőrükön érezték a szovjet polgárok, de a honvédelem ösztönös parancsa felerősítette a szembehelyezkedést a támadókkal. Ezek az oroszok már nem az első világháború tutyimutyi, mamuszkás és megalkuvó katonái voltak. Különösen az ifjúság körében találtak jó talajra az eszmék, akármilyen hamisak is voltak. Frontnaplóból olvasható történet az ellenfél engedetlen keménységéről. A partizánként elfogott apát és fiát egyszerre akasztották (volna) föl egy faágra, de súlyuk alatt minduntalan elszakadt a renyhe kötél. Ez a halálra ítéltekből nem félelmet, hanem fájdalmat és megvetést váltott ki.

Kinevették hóhéraikat! Reagálásuk nevezhető erkölcsi fölénynek. S a háborúban hamarosan egy másféle fölény is nyilvánvalóvá vált. És ez a fegyvereké. A szovjet fegyverek nemcsak a magyar, hanem a németek harci eszközeinél is hatékonyabbak voltak.És most már csak a zimankóról. Akkor a Don körül mínusz 35 Celsius fok, majd mínusz 42 fok tombolt. Néhol még tartja magát a nézet, hogy  - amint Napóleon seregét - a Szovjetunióra rontottakét ugyancsak tél tábornok verte meg. Igaz, ami igaz, 42-43 tele szokatlanul hideg volt az itt élők számára is, akik viszont jobban megszokták. Vagyis nem a természet, hanem a szovjet hadsereg diadalmaskodott, amely a német támadóknál is elszántabb és jobban felszerelt volt. "Orosz földben nem fagy meg az orosz rózsa. Nem is hozunk ide meleg égövi virágokat" - érveltek ők.