2009.04.24. 09:29
Tragédia diákszemszögből
Pápa - 2009. február 9-ét írtuk, mikor egy tragédiáról számolt be a rádió: „Ma hajnalban egy 20-30 fős társaság rátámadt a veszprémi kézilabdázókra!” És már csörgött is a telefon, jöttek az e-mailek, hogy halottam e, mi történt. Elcsukló hangon, de feleltem: „Igen!”
Majd remegő kezekkel válaszoltam az e-mailekre. És akkor még nem tudtuk, hogy egy gyilkosságról beszélünk! A tévé előtt ülve néztem a felvételeket, melyek azon a bizonyos szórakozóhelyen készültek.
A következő pillanatban pedig már sírtam, mint egy gyerek, akitől elvették a játékmackóját. Az elkövetkezendő napokban a suli a tragédiáról volt hangos.
Barátnőmmel videókat, képeket nézegettünk az interneten Marian Cozmáról, és ahogy lapoztunk képről-képre, borzasztó volt belegondolni, hogy egy ilyen kitűnő sportoló már nincs köztünk.
Az igazán sokkoló látvány csak ezután jött. A temetés napja. A sírás, a nyitott koporsó napja. Két ország polgárai könnyeztek egymás vállán, és próbálták kitalálni a történtek miértjét.
Egy nap, amikor mind két ország elfelejti az ellentéteket. Irodalom órán ültünk, mindenki izgult nehogy ő feleljen, csak néhány kézilabda fan tudta mi folyik most Bukarestben.
A hangulat feszült volt, és lehetett érezni a levegőben, hogy ez NEM egy szokásos pénteki nap. És persze szorítottunk a másik két sportolóért is, akiket súlyos sérülésekkel szállítottak kórházba. Az osztály egy része legalább egy napra olyan volt, mint egy család.
Erhart Evelin
