Vérszomjas tengeri szerzetes tartotta rettegésben az embereket

A tudást a középkorban sokszor az emberi fantáziával pótolták. Különösen fantáziadús és horrorisztikus lények jelentek meg az élővilág leírásával foglalkozó könyvekben. Egyik ilyen érdekes és mai szemmel nézve szórakoztató mű Thomas Cantimpratensis könyve a tengeri szörnyekről, amelyből az Origo szemezgetett.

A tengeri szörnyeket a Mindenható Isten a földkerekség csodájára teremtette. E szörnyek annál is bámulatra méltóbbak, mivel ritkán kerülnek az ember szeme elé – olvasható a könyv bevezetőjében. Ez egyébként tökéletesen helytálló, hiszen a leírt lények jó része csak a fantázia világában létezik. Nézzünk néhányat ezek közül.

Az ahune

Az ahune Arisztotelész állítása szerint tengeri szörny, és minden tengeri fenevad legfalánkabbika. Ragadozó és mindentől, amit megeszik, egyre csak hízik. Ezért azután hasa mérhetetlenül és testméreteihez képest túlságosan is kitágul. Ez az állat, ha valamilyen veszélytől tart, saját testébe rejti a fejét, mégpedig olyképpen, hogy akár a sün, behúzza a tagjait. Annyira vastag és kövér az állat ugyanis, hogy ha bőrét és húsát összehúzza, a bőre redőket vet: ezekbe rejti azután tagjait úgy, hogy ki sem látszanak onnét.

Csakhogy mindebből az ahunénak olykor kára is származhat. Annyira fél ugyanis a haláltól, hogy ha azt látja, hogy valami veszély fenyegeti, fejét testének tömegébe rejti, és míg a veszély el nem múlik, és a rá leselkedő ragadozó el nem vonul, fejét, amelyet önmagába rejtett, semmi körülmény között ki nem dugja. Mikor azután éhezni kezd, a saját húsát kezdi el falni, úgy gondolva: inkább váljék táplálék belőle részben, mint más vadak zsákmányául esve, egészben.

A tengeri szarvas

A tengeri szarvas a Kyrannidák Könyve alapján úgynevezett tüdős állat. A víz felszíne fölé emeli szarvakkal ékesített fejét, így csalogatja magához a madarakat. A madarak vagy azért, hogy megpihenjenek, vagy azért, hogy egyenek a húsából, meg is telepednek rajta. Az állat azonban azt, amelyik a szarván pihen, hirtelen megragadja, megöli és felfalja. Külön érdekesség, hogy ez a bizarr lény még ma is szerepel Litvánia címerében.

A tengeri kutyák

A tengeri kutyák iszonyatos leheletű és vadságú tengeri állatok, ahogy Plinius írja.

Minden olyan teremtménynek ellenségei ugyanis, amely meghátrál előlük.

Erőteljes karmaik szögalakúak. A bőrük távol tartja a szárazföldi kutyákat. A tengeren úgy üldözik a halak tömegeit és rajait, ahogy a szárazföldön a vadászkutyák üldözik a vadat, legföljebb ugatni nem tudnak: ugatás helyett viszont a leheletük szörnyű. Mikor tehát halrajokat üldöznek, szűk helyekre szorítják őket és iszonyatos kegyetlenséggel így végeznek velük. A halászok pedig, ha rábukkannak a helyre, ahová a menekülő halak rejtőztek, hálóikkal bekerítik és kifogják őket. Ezeket a fenevadakat igen nehezen, több háromágú szigony döfésével lehet csak elejteni.

A tengeri kutyák különösen felcsigázhatták a korabeli emberek képzeletét, mert – több más szörnyhöz hasonlóan – számos város és család címerében szerepelnek.

A tengeri sárkány

A tengeri sárkány szörnyen kegyetlen fenevad. Hosszabb, mint a szárazföldi sárkány, de szárnyai nincsenek. A farka tekervényes, a feje testének méreteihez képest kicsi, de tátott szája félelmetes. Pikkelye és bőre kemény. A halakra és minden más tengeri állatra veszedelmes.

Az a hal ugyanis, vagy bármely más állat, amelyet egyszer megharap, elpusztul. Még az emberen is halálos sebet ejt.

Szárnyak helyett uszonyai vannak, amelyeket úszáshoz használ. Egyhuzamban nagy távolságokat képes megtenni a tengeren és ez inkább nagy erejének semmint uszonyának köszönhető. Ha a tengeri sárkány fogságba esik, mondja Plinius, és homokra kerül, hihetetlen ügyességgel fúr magának üreget orrával. Csontjainak hamuja gyógyítja a fogfájást.

A tengeri szerzetesek

A tenger szerzetesei olyan tengeri szörnyek, amelyeknek neve pontosan fedi külsejüket. A Brit-tengerben élnek ilyenfajta állatok.

Testük alsó része hal alakú, felsőtestük azonban részben az emberi fajéhoz hasonlatos.

Fejük olyan, mint a szerzeteseké, tetején frissen nyírott, fénylő tonzúrájuk van, fülük felett fekete kör övezi, amely arra a hajkaréjra emlékeztet, mely a szerzetes vagy a pap fején látható, csakhogy ez a szőrzet dúsan szétmered.

Ez a szörny szívesen csalja magához a tengerparton sétáló embereket, szemük előtt játszik, és ugrálva közeledik hozzájuk. Ha aztán látja, hogy az embernek tetszik a játéka, örül, és annál inkább játszik a víz felszínén. Amikor aztán azt látja, hogy az illető nagy bámulatában közel megy hozzá, ő is közelebb jön, és alkalomadtán elkapja az embert, magával vonszolja a mélybe, ott aztán felfalja a húsát. Az arca egyáltalán nem hasonlít az emberi arcra, mivel orra olyan, mint a halaké, szája pedig az orra folytatása.

Borítókép: Pixabay