Ki a sovány? Ki a dundi? Beszéljünk a gyermeknek a testképről

„Anyu, te sovány akarsz lenni?” A kérdés úgy hatott rám, akár egy villámcsapás. Váratlanul, ám annál fájdalmasabban. Soha nem jelentettem ki, hogy sovány szeretnék lenni. Ennek ellenére talán mégsem helyénvaló meglepődnöm a kérdésen, hiszen egy kívülálló szemével könnyen olyan embernek tűnhetnek, akit kizárólag a ruhamérete foglakoztat.

Ahogy rám emelte hatalmas, kíváncsi szemeit, tudtam mit kellene mondanom. Amióta az eszemet tudom, igyekszem példát mutatni a kislányomnak, esélyt sem adva a negatív képzetek felbukkanásnak, amelyek elhitethetnék vele, kevesebb, mint a társai csak azért, mert nem nádszál vékony.  Azt szeretném, ha értékelné és megbecsülné az egészségét. Azt szeretném, ha tisztelné a testét, hiszen ezáltal mások is tisztelni fogják. Társadalmunkban a karcsúság egyet jelent a szépséggel, mi több, a sikerrel. Megereszkedett fenékkel nem lehetsz szép, babahájjal a hasadon pedig jobb, ha az álomalaknak még a gondolatát is elhessegeted. Hiába hirdetjük, hogy a belső értékek számítanak, abban a pillanatban, amint észrevesszük, hogy a lány a szomszédban nálunk sokkal csinosabb, fittebb, stb., azonnal szentségelünk, mi miért nem nézhetünk ki úgy, mint ő.

Sajnos a médiából áramló irreális elvárásoktól a nyolc-kilencéves kislányok sincsenek biztonságban, a rájuk nehezedő nyomás miatt pedig az igazán fontos értékek, például a tolerancia, az elfogadás, a pozitív énkép vagy az egészséges testkép elvesznek, hiszen senki sincs, aki példát mutatna nekik.

Való igaz, a lányom nem fog arra emlékezni, mennyi felülést tudtam megcsinálni egyhuzamban vagy, hogy milyen gyorsan futottam le öt kilométert. Nem bizony. A lányom arra fog emlékezni, hogy az anyukája erős volt és szenvedélyes, és soha nem adta fel. Akkor sem, amikor látszólag semmi értelme nem volt folytatni. Azt szeretném, ha a lányom egy napon azt mondaná: „Anyu nem adta fel, ezért én se fogom.”

„Tetszik vagy sem, de az emberek először a külső alapján ítélnek. Ilyenek vagyunk, és ezzel nem igen lehet mit tenni, mindössze elfogadni” - vélekedik Szilágyi Judit, klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus. „Ugyanakkor bizonyos attitűdök kialakulásáért többségében a gyermekkori élmények kapcsán alakulnak ki, amelyből jócskán kiveszi részét a családi minta. A belső kontrollos személyiségek, akik nem törekednek túlzottan a megfelelésre, hiszen pozitív énképük eredményeképp tisztában vannak saját értékeikkel, ezért kevésbé hajlamosak elbizonytalanodni. Ellenben az úgynevezett külső kontrollosok – a túlzottan korlátozó szülői nevelés miatt - az egyén meggyőződése, hogy a körülményeket kizárólag külső tényezők alakítják, amibe neki vajmi kevés beleszólása van. Súlyosabb esetben szorongás is kialakulhat, ami bénítja, illetve gátolja az embert abban, hogy véghezvigye, amit eltervezett. „