Szavazásértékelés

2019.02.21. 10:57

A szó, a sors és a túsz

Ha a torkunknak szegeződik a kés, ha pisztolycső hűti lüktető halántékunk, s szívünket a puskatus zúzza, ha a pillanat törtrésze alatt hullik darabjaira a személyes biztonságunk – mit teszünk? Olvasóinkat arról kérdeztük, hogyan cselekednének túszdráma szereplőjeként.

Túszejtés, rablás, erőszakos támadás... Min múlik, hogy az ember sóbálvánnyá dermed, rögvest menekülni kezd, vagy puszta erővel, esetleg élelmes intrikával vágja ki magát szorult helyzetéből? Bár – szerencsére – itt Magyarországon olyan körülmények között élünk, hogy ilyesmit legtöbbször mozivásznon vagy tévéképernyőn látunk, nem érdemes azzal áltatni magunkat, hogy velünk soha nem fordulhat elő hasonló. Friss példa erre a múlt pénteken a fővárosban elszökő, fegyverrel túszt ejtő rab esete: ki gondolta volna, hogy fényes nappal, a nyílt utcán, forgalmas közterületen történhet lövöldözés nálunk? (A szökevény elfogását az alábbi rendőrségi videón is megnézheti). A közbiztonságról szóló eszmefuttatás helyett azonban praktikusabb, ha csak a saját helyzetünkön mélázunk el, és kellő józansággal felmérjük, mi mire volnánk képesek egy extrém szituációban.

Már ha egyáltalán fel lehet mérni az ilyesmit. A szavazáson véleményt nyilvánító olvasóinknak ugyanis több mint ötöde, 21%-a gondolta úgy, hogy vészhelyzeti reakcióinkra nem lehet hipotéziseket gyártani, hiszen ilyen esetekben az ösztönök és a reflexek lépnek működésbe. Sokkot kapnék. Ilyen helyzetben sosem tudatosan cselekszünk – vélték. Az ő véleményüket alátámasztja, hogy kutatások sora foglalkozik a szimpatikus idegrendszer életveszélyben beinduló működésével – a menetrendszerűen kitáguló pupillákkal, megemelkedő pulzussal, a tudat éberebbé válásával és az izmok vérellátásának hirtelen megnövekedésével –, márpedig ez az automatizmus mindannyiunkat érint, igaz, eltérő mértékben és más-más következményekkel.

Majdnem ugyanennyien (20%) vannak azonban azok, akik ha nem is feltétlenül vakmerőek, de elegendő önbizalommal rendelkeznek, hogy lehetséges támadójukkal kapcsolatban kijelentsék: Nem esnék pánikba, simán kiütném!

Akár korábbi tapasztalataik, akár a sportolás és önvédelmi tanfolyamok emléke, akár a hősies cselekedetek iránti betölthetetlen közösségi vágyakozás nyomán szilárdult meg bennük így a bátorság, talpraesettségük elismerésre méltó.

Csak azt kívánjuk, hogy minél közelebb legyünk egyikükhöz a legközelebb – de reméljük, soha nem – adandó vészhelyzet idején.

Ha nem léteznének kivételes lélekjelenléttel, csavaros észjárással és egyedi humorral bíró embertársaink, Odüsszeusz, Senki Alfonz, sőt MacGyver sosem toppannak elénk alkotóik képzeletének kulisszái közül, és minden bizonnyal olvasóink 22%-a sem voksolt volna arra, hogy: Higgadt maradnék. Kivágnám magam valahogy. Mindannyian felidézhetjük azokat a kedves – és fölöttébb szerencsés – ismerőseinket, akik a legképtelenebb szituációkból is kidumálják magukat, biztosan lecsúsznak a legmeredekebb vízicsúszdán (nyilván háttal), két kollégista tartalékaiból egy egész várost képesek megetetni, valamint játszi könnyedséggel hagyják figyelmen kívül a fűre lépni tilos táblát.

Ha valamiben, hát abban biztosak lehetünk, hogy kivágják magukat a csávából, mielőtt levágatják magukat a csávóval.

A józan belátás, a halálfélelem, szeretteik iránti aggódás vagy a rendőrökbe vetett rendíthetetlen bizalom vezérelheti szavazóink zömét. A voksolásban részt vett olvasóink 37%-a gondolja úgy, hogy túszdráma esetén engedne a fenyegetésnek, és együttműködne a támadóval. Csak a túlélés számít – vélték, és valljuk be, rejlik némi nagyon is prózai igazság ebben.

Talán meggyőződésük, hogy az élet a legértékesebb ékesség, ami az embert illetheti, tehát bölcsen kell dönteni arról, mikor kell azt körömszakadtunkig őrizni, és mikor szükséges kockára tenni, akár feláldozni – jellemzően más életek védelmében.

De az is egy teljesen vállalható álláspont, hogy valaki a támadókkal együttműködve egyszerűen csak „kihúzza” addig, amíg elvonulnak a felhők, vagyis nagy szirénázás közepette megérkezik a felmentő sereg.

A fentiek nyomán is leginkább abban lehetünk biztosak, hogy a vészhelyzet esetén tanúsított emberi reakció nem csak biológia, jellem és alkat, de legalább ennyire életkörülmény- és szituációfüggő is – és akkor a támadó személyéről még nem beszéltünk. Hiszen ha létezik becsületes bringatolvaj, miért ne találkozhatnánk lovagias túszejtővel is? Habár – ezt megengedjük – előfordulhat, hogy fehér hollóba előbb botlunk.

Borítókép: illusztráció

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!