Bándi László: Meghatározó része volt az életemnek a másokról való gondoskodás

- A legtöbben helytörténészként, Veszprém és a megye kiváló ismerőjeként tartanak számon, bár nem a megyében születtél.

- Véletlenül kerültem Veszprémbe és a Dunántúlra is. Hajóson, egy Bács-Kiskun megyei városban születtem, és mondhatom, hogy a gyermekkorom nagy része költözéssel telt. 1944-ben édesapámat Kalocsától tíz kilométerre, Öregcsertőre helyezték főjegyzőnek, ahol annyira szerették, hogy 1950-ben ő lett a tanácselnök. Két év múlva egy éjszaka rendőrök jöttek érte, letartóztatták. Bennünket napokon belül kiköltöztettek egy „kulákhoz”. Azt mondták, apám azért került börtönbe, mert nem úgy ment tavasszal a kukoricabegyűjtés, ahogy a hatóság elképzelte. Lesöpörték a falu összes padlását, és mindössze egy zsák kukorica jött össze – ezért kellett apámnak bűnhődnie. Anyánk Kalocsán dolgozott, ahol ideiglenesen kapott egy lakást velünk, a három gyerekkel. Egyik reggel elmentem iskolába, délben már meg volt rakva két teherautó a holminkkal. Bátyára kellett továbbköltöznünk, ahol szintén reggel szóltak egy módos családnak, hogy délután lakókat hoznak. Elég nehezen tudtunk megélni. Volt, hogy a Dunából fogtam halat, és azt ettük. Mikor apám ítélet nélkül másfél év után szabadult, a húgom nem ismerte meg. A történtek után nem volt hová mennünk azon a környéken.

Akkor indult Ajkán a timföldgyár bővítése. Apám egy almásfüzitői ismerőse került a Dunavölgyi Vállalathoz igazgatónak. Őt kereste meg apám, így került be dolgozni a raktárba, anyám pedig óvónőként helyezkedett el Bódén. Csak a kishúgomat tudták magukkal vinni az albérletbe, mi pedig ott maradtunk Bátyán a nagyszülőkkel. Persze addig „nyafogtunk”, hogy vigyenek magukkal, míg sikerült egy négyszer négy méteres földes szobát találniuk albérletként: öt fehér kórházi ágy volt benne, egy nagy faláda, kis asztal két székkel, egy mosdótál, egy tűzhely és éjjelente egerek – de én nagyon boldog voltam, mert együtt volt a család.

- Pápán, a Türr István Gimnáziumban érettségiztél. Mit adott neked az alma mater?

- Anyánk Padragon pályázat útján az új óvoda vezetője lett. Mivel a lakás kicsi volt, szűkösen fértünk el benne, a Türr-ről pedig sok jót hallottam, ezért szerettem volna Pápán kollégista lenni. 1956-ban kezdtem a gimnáziumot, én tudtam meg először, hogy mi történt október 23-án Budapesten. Mivel képtelen voltam délutánonként a zsúfolt tanulószobában tanulni, ezért inkább felkeltem hajnali fél ötkor, és a kis társalgóban bújtam a könyveket. Ott volt egy világvevő rádió, onnan hallottam a fővárosi eseményekről.

Pápának és a gimnáziumnak is volt egy szabad szellemisége, amit nagyon szerettem. Rengeteg dologban vettem részt az irodalmi színpadtól az énekkarig és a sportig. Harmadikos gimnazista koromban már a Napló fényképes igazolvánnyal rendelkező tudósítója voltam. Nagyon szerettem pingpongozni is.

Érettségi után nem vettek fel egyetemre, pedig a jog és a színészi pálya is érdekelt volna. Ajkára kerültem a szakmunkásképzőbe. Elektroműszerésznek tanultam, az erőműben volt a gyakorlati foglalkozás, de tőlem nagyon messze álltak ezek a technikai dolgok. Munka után ott is sikerült megcsinálnunk az Ajkai Munkás Színpadot, és az Ajkai Bányász színeiben pingpongoztam.

Vizsga után egy dunakeszi gyárban helyezkedtem el, aztán behívtak katonának. Keszthelyen (akkor még Veszprém megyéhez tartozott) elvégeztem a tisztesiskolát, majd tizedes lettem. Amikor az ezred KISZ-titkára (KISZ – Kommunista Ifjúsági Szövetség) megbetegedett, az ezredparancsnok engem javasolt, hogy lássam el a feladatait. Ennek is köszönhetően többször ki tudtam menni a városba a laktanyából, és megszerettem Keszthelyt. Ott ismerkedtem meg a feleségemmel is, akinek aztán négy évig udvaroltam. Leszerelés után, 1964-ben bekerültem a Veszprém megyei KISZ-bizottságba sportfelelősnek.

- Ezután jött Balatonfüred és az Anna-bálok...

- Akkoriban döntöttek úgy Pesten, hogy lehozzák a Balatoni Intéző Bizottságot Füredre, és én lettem a helyi idegenforgalmi kirendeltség vezetője. A város éppen a 150. Anna-bálra készülődött.

Akkoriban gyakran vádolták a szervezőket azzal, hogy eladják az Anna-bál szépe címet, ugyanis külföldön élő magyarok is hozták a lányaikat a bálba, és az előző években kétszer is amerikai magyar lányok nyerték a szépségversenyt. Mivel én voltam az idegenforgalmi felelős rendező, kitaláltam, hogy állítsuk fel a színpadra azt a tizenkét lányt, aki a bálon részt vevő vendégektől a legtöbb szavazatot kapta, aztán pedig öt véletlenszerűen kiválasztott vendég pontozza ezt a tizenkét lányt, és ezzel a pontozással dőljön el, hogy ki lesz az Anna-bál szépe, illetve az udvarhölgyei. A módszer bevált, soha többé nem vádoltak minket részrehajlással.

Komoly igény merült fel az Anna-bálok megújítására. Kidolgoztam egy olyan, tíz évre szóló programot, miszerint évente hazánk más-más kiemelt népművészeti tájegységét mutatnák be a bálon. Ez főleg külsőségekben jelentkezett (meghívó, dekoráció, rendezők öltözéke, népművészeti kiállítás, népi együttesek szerepeltetése, az Anna-bál szépeinek másnapi bemutatása, kocsiztatása a Kisfaludy Galériától és a mellette lévő színpadtól). Az ötlet rögtön az első évben fergeteges sikert hozott a kalocsaiak bemutatkozásával. Sajnos őket csak a matyóföldiek követték a sorban, aztán a dolog abbamaradt. Felmerült az Anna-bálok kapcsán az is, hogy érdemes lenne a bál „legvonzóbb asszonyainak” megválasztása és díjazása, ez még nem valósult meg, pedig melyik hölgy ne örülne egy ilyen díjnak?

Füredet nagyon megszerettem, rengeteg emberrel ismerkedtem meg, és a szívkórházban gyógyuló írókkal, művészekkel is barátságot kötöttem.

Később „visszacsábítottak” Veszprémbe, a Tanácsakadémián (az Államigazgatási Főiskola elődje) dolgoztam mint nevelőtanár, aztán a járási hivatalhoz kerültem tanulmányi felügyelőnek, majd id. Navracsics Tibor akkori megyei művelődési osztályvezető javaslatára elvállaltam a Veszprém Megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet (GYIVI) vezetését.

Tíz évig voltam a megyei gyermekvédő igazgatója, közel kétezer gyermek- és fiatalkorú tartozott hozzám és 130 munkatársamhoz. A felvételüktől az örökbefogadásukig minden rajtunk keresztül zajlott. Bevezettük a hivatásos nevelőszülői hálózatot, amit Németországban láttam először, és szorgalmaztam azt is, hogy a gyerekek, akik sokszor egészen pici korukban kerültek hozzánk, minden évben találkozzanak a családjukkal, vagy legalább a testvérükkel, testvéreikkel hozzuk össze őket.

Miután megszűnt az igazgatói pozícióm a GYIVI-nél, két évre volt szükségem, hogy újra megerősödjek lelkileg. Még most is jönnek hozzám egykori intézetis gyerekek azzal, hogy segítsem őket különböző ügyekben.

Az én életemnek mindig jelentős, meghatározó része volt a másokról való gondoskodás, a szeretet, az egész családomat is ez motiválta és motiválja, és azt hiszem, hogy ennél nagyobb dolog nincs.

Egyébként is büszke vagyok a családomra, dédapám 36 évig Sárospatakon volt a római jog professzora, néhai feleségem és a lányom is a Kossuth iskola igazgatója volt, az egyik, zenei pályán működő unokámnak 12 nyelvből van nyelvvizsgája, a lányom kisebbik lánya Budapesten dolgozik, a fiam egy komoly cég ügyvezetője, kisfia kitűnő bizonyítványt kapott Budapesten. Sok örömöm telt és telik bennük.

A másik fontos dolog, hogy bárhova kerültem életem során, bármilyen pozícióban dolgoztam, mindig azt vallottam, hogy az emberség a legtöbb: ha valakit megbántasz, legyen erőd azt mondani, hogy „ne haragudj”.

- Mikor és milyen indíttatásból kezdtél el helytörténettel foglalkozni?

- Nekem ez „csak” a hobbim volt a munka mellett. 1980-ban már sokat beszélgettünk róla, hogy a fiatalok nem ismerik eléggé a lakóhelyüket, de a végső lökést egy koszorúzás adta, amikor Petőfi emléktábláját koszorúztuk meg itt Veszprémben. Arra gondoltam, hogy itt vannak ezek az emléktáblák, emlékhelyek, de ha megkérdezed valakitől, azt sem tudja, ki és mikor készítette, miért van ott, mi van rajta. Akkor határoztam el, hogy csinálok egy gyűjteményt a megye történeti emlékhelyeiről. 1996-ban az első és második világháborús emlékeket is felvehettem az új kötetbe, amely Emlékhelyek Veszprém megyében címmel jelent meg.

1985-ben megcsináltam Veszprém fénykép-térképét: elhatároztam, hogy mindkét végéről lefényképezek egy-egy veszprémi utcát, Kádártát és Gyulafirátótot is beleértve. A fotókat katalógusban beazonosítva leadtam a megyei levéltárnak. Nemrég felmerült, hogy újra meg kellene csinálni, hogy lássuk, mennyi változás történt az azóta eltelt több mint harminc évben.

2002-ben megválasztottak a Veszprém Megyei Honismereti Egyesület elnökének, ami komoly elfoglaltságot jelentett számomra 16 évig. Márkusné Vörös Hajnalka főlevéltáros lett az utódom, úgy gondolom, hogy az ő vezetése alatt jó kezekben lesz az egyesület.

Bándi László tanár, helytörténész több mint két évtizedes Veszprémben betöltött társadalmi tisztségei során rendszeresen figyelemmel kísérte a megyeszékhely történelmét, szorgalmazta annak kutatását. Veszprémben az ifjúsági park, a Várkút, a Komakút, a Szent Miklós-szeg, Eötvös Károly és felesége, valamint Óvári Ferenc síremlékének felújítási koordinátora volt. 2002-től 2018-ig töltötte be a Veszprém Megyei Honismereti Egyesület elnöki tisztségét. Kitüntetései: Pro Meritis-díj (2002), Gizella-díj (2005), Honismereti Emlékérem (2010), Balatonfüred Városért Közalapítvány Kulturális Nagykövete (2017).

- Mik a terveid, mivel foglalkozol mostanában?

- Van egy különleges napi elfoglaltságom, én kezelem a megyei könyvtár helytörténeti részlegének emlékjeleket nyilvántartó adatbázisát, figyelem a változásokat, és azonnal rögzítem a nyilvántartásban. Az Európa Kulturális Fővárosa 2023 kapcsán is felajánlottam a segítségemet a városnak, de abból sem csinálok presztízskérdést, ha ismerőseimnél kell gallyazni, füvet vágni vagy zöldhulladékot eltakarítani. Szóval nem unatkozom, sokan keresnek mindenféle ügyekben, rengeteg impulzus ér a mai napig is.