Rajkai Andrea háromszoros világbajnok a legkeményebb ellenféltől se ijedt meg

Több sportot is kiprobáltál fiatal korodban. Milyen út vezetett a taekwondohoz?

Először az általános iskolában ismerkedtem meg a különböző sportágakkal. Atlétikában komoly eredményeket értem el, tehetségesnek tartottak. Mivel érdekelt, mellette elkezdtem a sportlövészetet is. A taekwondoval az unokatestvéremen keresztül ismerkedtem meg, ő már egy ideje járt edzésekre és megtetszettek azok a gyakorlatok amiket bemutatott. Középiskolásként egy ideig párhuzamosan foglalkoztam a lövészettel is, de ahogyan egyre több versenyre jártam már nem tudtam összeegyeztetni a kettőt. Ekkor döntöttem a taekwondo mellett.

Ki vette észre a képességeidet, ki indított el a pályán?

Kezdőként Goszlai Gézához kerültem, majd utána dr. Somlai János és Sebestyén Pál foglalkozott velem. Eleinte csak magamnak edzettem, egy kicsit megszállott is lehettem. Nem voltam túl tehetséges, de be akartam bizonyítani a világnak, hogy egy kis fehérövesből is lehet valaki. Ha a többiek hat órát edzettek, akkor én tízet, ha pihenő idő volt inkább nyújtani mentem. Ünnepekkor, karácsonykor és szilveszterkor is gyakoroltam és ennek a rengeteg munkának később meg lett a gyümölcse.

Miért döntöttél úgy, hogy elkezdetsz versenyezni és nem csak hobbiból csinálod a sportot?

Nem azért edzettem, mert versenyezni akartam, hanem ezt hozta magával az élet. Hobbi szinten az idősebbek szoktak foglalkozni a küzdősporttal, a fiatalabbakat próbálják a versenyek felé terelni. Ők hozzák az eredményeket, nyilván egy klubnak is az az érdeke, hogy a sportolói valamit fel tudjanak mutatni. Bennem láttak fantáziát, ezért indulhattam a megmérettetéseken. Eleinte feszültség-levezetésre használtam, nem gondoltam rá hogy ennyi lehetőséget adhat az életben.

Mi volt a célod, amikor elkezdtél versenyezni?

Konkrét célom nem volt, én magáért a sportért szerettem ezt csinálni. Ennek ellenére rendületlenül edzettem, aminek hatását idővel érezni is lehetett. Persze mindenkinek az a célja, hogy jó eredményeket érjen el, de a nagy világversenyekre már csak a legjobbak jutnak ki és ott már nagyon pici dolgokon dől el, hogy ki lesz a nyertes. Sokszor egy-egy ponton vagy bírói döntésen múlik az arany. Fontos, hogy milyen pszichés állapotban van az ember és hogy a bírók lássák mit akar elérni. Persze lehet, hogy a tudatalattimban benne volt, hogy én egyszer majd világbajnok szeretnék lenni, de úgy mentem fel a pástra, hogy akkor ott győzni akarok és csak ez számított.

Sose izgultál amiatt, hogy nyersz vagy vesztesz?

De, nagyon ideges típus vagyok, néha túlságosan is. Hiába vertem meg az ellenfelet korábban többször is, bennem volt, hogy mi lesz ha most a másik a jobb. De ez csak addig tartott, amíg meg nem szólalt a kezdő gong. Onnantól kezdve kizártam a külvilágot és csak a mérkőzésre koncentráltam. Van olyan induló, aki sokat figyel a technikára és elmozog, nekem más a stílusom, én egyenesen megyek előre és mindent kiütők az utamból.

Volt olyan példakép előtted, akire felnéztél?

Mivel ez a sport csak akkor kezdett elterjedni Magyarországon, előttünk még nem volt olyan versenyző, aki igazi példakép lehette volna. Talán Engrich Mariannt említeném, ő volt az első taekwondo világbajnok Magyarországon, vele ráadásul egy súlycsoportban voltunk. Rajta kívül még Somlai Jánost és Harmat Lacit emelném ki, akik edzőként és emberként is elismerést érdemelnek.

Te eredményeket adtál ennek a sportágnak, de neked mit adott a taekwondo?

Nagyon sok felejthetetlen és pozitív élményt. Emlékezetes volt az 1991-es angliai versenyünk ahol Papirovnyik Mónikával alkottunk egy csapatot (aki szintén világbajnok és veszprémi is – a szerk). Ez azt jelentette, hogy a három fős delegáció helyett mi csak ketten voltunk, ami miatt egyből hátrányból indultunk. Ennek ellenére végigvertük a mezőnyt, csak a döntőben vesztettünk a helyi csapat ellen. Mi lettünk a másodikak, mégis hatalmas ovációt kaptunk a többi versenyzőtől és a nézőktől. Már ahogy végigvonultunk mindenki hullámzott és ujjongott, máig libabőrös vagyok ha erre gondolok. Ehhez az is hozzájárul, hogy az angolok nem úgy nyertek, ahogyan illett volna. Ezek az élmények mindig megmaradnak és nagy erőt adnak, hogy az életben megélt nehéz pillanatokban is tovább tudjak lépni. Hiába a fájdalom, a felemelő érzések ott vannak a lelkemben.

Milyen érzés többszörös világbajnoknak lenni?

Leírhatatlanul jó érzés. Ott állsz a dobogó tetején és tudod, hogy a világon senki sem tudott legyőzni. Az ember felszabadul, hiszen beérett amiért dolgozott és edzett, amiért sok mindenről lemondott. Ezt nem lehet elmondani, át kell élni.

Sose volt olyan ellenfeled, akitől megijedtél?

Nem, azt tudni kell, hogy ha félve mész fel a küzdőtérre, akkor már nem győzhetsz. A mérkőzés előtt még előfordulhat, hogy van benned egy kis rossz érzés, de a pályán ezt már le kell küzdeni, mert elviszi az energiát és úgy már nem lehet eredményt elérni.

Mikor érezted úgy, hogy elég volt a versenyzésből és inkább visszavonulsz?

Miután a fiam megszületett még visszatértem, de az egyik EB elődöntőn eltörtem a lábam. Teljesen fekete, sérült végtaggal küzdöttem egy lengyel lány ellen, ő ezt kihasználva taktikusan támadt, nem volt esélyem vele szemben. Akkor volt egy fogadalmam, hogy a következő EB-t megnyerem és utána vonulók vissza. Ez volt a terv, de tíz nappal a verseny előtt egy rossz lépésnek köszönhetően a másik lábam is eltört. Úgy éreztem ez egy jel, mert korábban sosem voltak fáradt töréseim. Így inkább abbahagytam, helyettem végül Rákóczi Renáta versenyzett és el is hozta az aranyérmet.

Közben elvégezted a főiskolát és testnevelés szakos tanár lettél. Mi a tapasztalatod mennyire lehet a mai fiatalokat a sportba bevonni?

Eléggé nehezen, ez a generáció nagyon gyorsan szeretne eredményeket, sikereket elérni. Nagyon kevés idő alatt akarnak minden rúgást, technikát megtanulni de ez nem lehetséges, így is gyorsabb tempót tartok, mint kellene. Ezért van, hogy a veszprémiek nagy része járt már taekwondora, sokan elkezdték majd rövid időn belül abba is hagyták. A fiataloknál vannak hullámvölgyek, előfordul, hogy visszatérnek, de nincs meg bennük az a tűz, ami az idősebb generációban még megvolt. Elérnek szép eredményeket, de ez már nem az a küzdelem, amit mi csináltunk régen. Mintha attól félnének, hogy elfogy az energiájuk.

Ha látod egy gyereken, hogy tehetséges nem próbálod ebbe az irányba egyengetni?

Tehetséges gyerekek vannak, én is többel találkoztam már a pályám során. A kisebbeket küldeném komolyabb csoportokba, de itt is előjön az időhiány, hiszen jár már a gyerek zenére, nyelvtanfolyamra. A komolyabb sportolásra nem jut energia. Emellett van a másik véglet, akik csak a virtuális világban élnek, őket még nehezebb motiválni. Középiskolás korban pedig még bonyolultabb lesz a helyzet, hiába van támogató szülői háttér, ha a mozgás szeretet hiányzik. Az iskolában is elkezdtem órát tartani, először hatan jöttek, majd lassan elkoptak, végül kettő gyerek maradt. Kevesen tartanak ki a végéig.

Honnan látod egy gyereken, hogy van tehetsége a küzdősporthoz?

Rögtön az első mozdulatból látszik, hogy valakinek van érzéke hozzá vagy nincs. A lazaságról is lemérhető és persze akkor is egyértelműen látszik a tehetség, ha valaki az első bematató után egyből hibátlanul letudja utánozni a feladatsort.

Régóta űződ ezt a sportot, de kinek ajánlod? Kinek érdemes elkezdenie?

Bárkinek, nemre és korra tekintet nélkül. Az is bátran elkezdheti, aki nem szereti a küzdelmet vagy nem akar egy másik embert megütni. Ez a sport ugyanis sok forma-és bázisgyakorlatot, valamint törést tartalmaz, a mozgás szépségéért is érdemes megtanulni. Hangsúlyos benne a lazítás, ha egy edzésen ezt végigcsinálja az ember, akkor már valamit tett az egészségért, mert egy mozgékonyabb ízület lesz a végeredmény. Aki csak mozogni szeretne, annak nem kell a kimerülésig hajtania. Ez csak a profiknál van, nekik meg kell halni az edzésen, hogy a versenyen feltámadjanak. Ezen kívül a társaság is nagyon jó, hiába küzd egyedül az ember a páston, akkor is a csapatért harcol.