Válságkezelés: aki dolgozik, ne is egyék

A davosi következtetéseket a világ egyik legnagyobb magánbankja, a brit-kínai HSBC fő közgazdásza így foglalta össze: "A Keynes-hívők még további élénkítésről beszélnek, de az élénkítés már megvolt. Keményebben és hosszabban kell dolgoznunk, kevesebb jóléti juttatásért. Ezen felül pedig marad a teológiai opció: fohászkodunk a fellendülésért..."
   
Tudni illik azonban, hogy a mostani világválság kiindulópontja nem az volt, hogy az emberek túlságosan és túl gyorsan eladósodtak a fejlett országokban, hanem az, hogy adósságuk fedezete túlságosan megromlott: a jövedelmük csökkent, vagy annak növekedése túlságosan lassult.
   
Az amerikai szövetségi tartalékbankrendszer (Fed) statisztikáiból kiderül, hogy az 1980-nal végződő három
évtizedben az amerikai lakosok teljes tartozása tízévente - az évtized egészében összesen - átlagosan rendre 106,6 százalékkal volt nagyobb reálértékben, mint az előző évtizedben. Az ütem 86,5 százalékra lassult az olajárrobbanással, száguldó inflációval, a hidegháború utolsó fegyverkezési erőfeszítéseivel terhelt 1980-as évtizedben, ám az utóbbi két évtizedben - amikor nagyrészt megbízható gazdasági növekedés, a ma sokat kárhoztatott, parttalan tőkepiaci liberalizáció, szédelgő reklám és az internet terjedése ösztönözte a korlátlan eladósodást - furcsamód tovább lassult a növekedés: tízévente átlagosan 77,4 százalékra.
   
Az egy főre jutó elkölthető jövedelem tízéves összegei eleve gyengébb ütemeket produkáltak, de 1950 és 1980 között - tartós gyorsulás közben - tízévente átlagosan 33,8 százalékkal, az 1980-as évtizedben is még 24 százalékkal, az elmúlt két évtizedben azonban már csak átlagosan 20,6 százalékkal növekedtek reálértékben, rendre az előző évtizedhez képest.
   
Ennek megfelelően az Egyesült Államokban a lakossági fogyasztás egy főre számítva 1950 és 1980 között átlagosan 35 százalékkal, az 1980-as évtizedben 25 százalékkal, majd az elmúlt két évtizedben már csak átlagosan 24 százalékkal nőtt reálértékben az évtizedek egészében összesen, rendre az előző évtizedhez képest. Vagyis az emberek többet vásároltak, ha jobban nőtt a jövedelmük, és viszonylag kevesebbet, ha lassabban nőtt a jövedelmük. Ez nem túl meglepő, de figyelemre méltó, hogy ezen az alapvető irányzaton a hitel sem változtatott - csak illúziót keltett az életszínvonal tarthatósága iránt.
   
Hasonló a helyzet a többi fejlett országban: a mostani euróövezet adó 17 országban az egységnyi munkára jutó díjazás az 1980-as évtizedben évente átlagosan 5,5 százalékkal, a következő évtizedben 3,3 százalékkal, majd a 2000-es évtizedben már csak évente átlagosan 2,3 százalékkal nőtt az OECD statisztikái szerint. Az összes OECD-országban az 1970-es években évente átlagosan 10,9 százalékkal nőtt az egységnyi munkára jutó bér és fizetés, az 1980-as években azután 5,8 százalékra, az 1990-es években 3,5 százalékra, majd az előző évtizedben 2,3 százalékra fékezték az ütemet a munkáltatók.
   
Hiába lassult hát az eladósodás, ha közben a versenyképességi versenynek áldozatul esett a lakosság jövedelme. Ez - a fokozódó jövedelemválság - vezetett szükségképp adósságválsághoz.
   
Ám a keynesi recept egyáltalán nem merült ki. "Az élénkítés már megvolt" - mondja a szakember, de ez csak féligazság, hiszen eddig az élénkítésnek csak a fele volt meg: a 2009-ben kezdett költségvetési és központi banki pénzeső formájában. Mivel azonban az élénkítés másik fele elmaradt, az első fele csakis újabb válságba torkollhatott: államadósság-válságok sorakoztak fel a még be sem fejeződött magánadósság-válság mellé.
   
Mi lett volna a válságkezelés másik fele?
   
Az előző nagy válság vége felé, 1933. decemberben a korabeli közgazdász guru, John Maynard Keynes nyílt levelet intézett Roosevelt amerikai elnökhöz. Nem csak állami költekezést javasolt. "Az egyéneket több pénzköltésre kell ösztökélni a meglévő jövedelmükből, illetve az üzleti világot kell ösztökélni arra, hogy - akár a kilátásokba vetett növekvő bizalom okán, akár az alacsonyabb kamatokra tekintettel - teremtsen többlet folyó jövedelmet alkalmazottai számára" - írta.
   
Az élénkítésnek ez a fele egyelőre nem látható. Márpedig ez nem műveltségi kérdés: Keynes nélkül is világos, hogy a fejlett társadalmakban, ahol a GDP keresleti oldalának 55-60 százalékát a lakossági fogyasztás adja, csak akkor van megbízható, hazai eredetű növekedés, ha az embereknek van miből megvenni, fogyasztani, amit a gazdaság termel. Ha bajt a lemaradó munkabérek okozták, akkor a gyógyításnál is figyelni kellene rájuk.
   
A mostani hivatalos és félhivatalos töprengések - mint az e heti EU-csúcs határozmányai, vagy a múlt heti davosi beszélgetések, vagy a francia államfő múlt hét végén hirdetett hazai programja - arra vallanak, hogy valódi válaszkeresés helyett mind intenzívebb a törekvés a kör négyszögesítésére. Hogyan lehetne "szelektívvé" tenni az állami költségvetések rendbe hozását, vagyis úgy csökkenteni a hiányt, hogy az ne akadályozza a gazdasági növekedést? Miként lehetne növelni a fogyasztást, azaz gyorsítani a gazdasági növekedést annak az  adóbevételekre és közkiadásokra ható összes üdvös következményével együtt  úgy, hogy közben a munkaadóknak minél kevesebbe kerüljenek dolgozóik, és még az állami bevétel se csökkenjen: ez a nyilvánvalóan megoldhatatlan feladat a töprengések igazi tárgya mostanában.

Mészáros György, az MTI munkatársának elemző írása