Meg kell szólítani a gyerekeket: Iván Katalin nyugdíjas pedagógusként is tanít

Manapság már kevés köszöntést kapnak, pedig vannak köztük olyanok, akik duplán kiérdemelnék. Nyugdíjazás után is. Mert akkor sem nyughatnak, hanem tanítanak tovább, csak éppen másképp.

Ma is aktív

A Kővágóörsön élő Iván Katalin másfél éve ment nyugdíjba, de ma is aktívan összefogja a gyerekeket, ha ünnep van. Közben rendezi a falu színjátszóit, és írja, szerkeszti a helyi újságot. Kell ennél több?

Katit mindenki mosolygós, lelkes pedagógusként emlegeti. Olyan ő, akit nemcsak a gyerekek, hanem szüleik is szeretnek. Sőt, nagyszüleik úgyszintén, pláne, hogy egykor még őket is tanította. Otthonos családi házban él párjával, Biczók Józseffel, akit csak Dodiként ismernek legtöbben. No meg vagy négyszáz kakukkos, ketyegős, fali, asztali és még ki tudja, milyen régi óra társaságában.

– Közel ötven órát örököltem az édesapámtól, ma több mint négyszáz van itt – mutat körbe a tágas konyhában, ahol körben a falon, a szekrényeken, a hűtő tetején, de még az elszívón is ketyeg valamilyen óraszerkezet. Tulajdonképpen az egész lakásban ott vannak, pedig Katiék nem gyűjtötték. Épp csak híre ment, hogy az amúgy ezermester Dodi valakinek megjavított egy órát.

– Aztán volt, aki hozott hármat, hogy egyet javítson meg, a többi maradhat – meséli nevetve Kati, aki nyugdíjba vonulása alkalmából is faliórát kapott a munkatársaktól. Amíg beszélgetünk, folyamatosan ketyegnek, időnként vidáman kakukkol, halkan zenél valamelyik. Egy óra múlva már elismerem, hogy hozzá lehet szokni. Az asztalnál, a fejünk fölött egy viking hajó és a Festeticsek sószállító hajója élethű, fából gondosan megépített, szemet gyönyörködtető modellje vonzza a tekintetet. Az ember csak tekergeti a nyakát, hogy minél többet lásson belőlük. Dodi készítette őket. Ma már ő is nyugdíjas, a révfülöpi iskolában dolgozott karbantartóként. Sokáig hajómodell- építő szakkört vezetett. Akárhogy is, valahol ő szintén pedagógus volt, szerették a gyerekek, jól értett a nyelvükön. Most a Kisfaludy gőzös másán dolgozik. A Kelént már megcsodálhatták sokan a bemutatókon, sőt vízen is, a Keszthely motorost szintén. De könyvből szintén sok, vagy ezerkétszáz sorakozik a polcokon, Kati időnként előveszi újra meg újra Gárdonyi, Mikszáth köteteit.

Mindig mond újat

– Más életkorban mást mond egy-egy regény. De mindig mond újat. Több mint negyven éven át tanítottam. Előbb korábbi lakóhelyemen, a balatonszepezdi iskolában, aztán annak a megszűnésével a gyerekekkel együtt mentem át a révfülöpibe. Az utolsó húsz évben már nem magyartanárként, hanem tanítóként dolgoztam. Mindig, huszonvalahányadszorra is elolvastam a kötelezőket, mielőtt átvettem volna a gyerekekkel. Nehogy valami apró részletre ne emlékezzek. Az utolsó évben is írtam még óravázlatot, mert rájöttem, hogy minden osztályban másképp kell foglalkozni a gyerekekkel. A tanításban semmi nincs kőbe vésve. Minden gyerek más tempóban halad, más-más úton jut el a tudásig, a tanító dolga az, hogy ezeket a másságokat felismerve szervezze meg a tanítás-tanulás folyamatát. Az ember a gyerekektől is tanul. Voltak olyan helyzetek, amikor ők döbbentettek rá, hogy valamit másképp kellene tenni. Szuverén személyiségek, „be kell menni az utcájukba, hogy aztán ők jöjjenek be az enyémbe” – magyarázza Kati. Vallja, hogy a pedagógiában az a szép, hogy egyszeri és megismételhetetlen minden és mindenki. A haragot nem ismerte, egy kezén meg tudja számolni, hogy hány kisdiákra neheztelt valamiért.

– Szerintem Makarenkóban is csak az elkeseredettség munkált, amikor azt a bizonyos pofont lekeverte – mondja nevetve. Elismeri, hogy sokat változott a világ az oklevele átvételétől a nyugdíjba vonulásáig. Mégis mindig ő volt az, aki nemcsak azokkal a gyerekekkel beszélgetett, akiket tanított. Ha valamelyiknek lógott az orra, megkérdezte, mi a baj.

– Kétségtelen, hogy mások a mai gyerekek (mint ahogy más a világ is körülöttünk), de nem jobbak vagy rosszabbak, csak mások, másképp kell őket megközelíteni. Több évtizedes tapasztalatom, hogy minden jóra rávehetők!

– Egy kicsi iskolában minden gyereket ismer az ember. A szüleiket, családi hátterüket is. Egy idő után már az egykori tanítványok unokái jelentek meg egyre többen a padokban. A szülőkkel pedig másképp lehetett beszélni, hiszen aki diákként megtapasztalta, hogy milyen vagyok, az tudta, ha valamit kérek, annak megvan az oka. Ez jó érzés volt – emlékezik Kati.

A hobbijáért fizetik

Szerencsés embernek tartja magát, mert a kenyérkereső munkája a hobbija volt, szeretett tanítani. A sokat emlegetett pedagógusfizetések kapcsán a lánya szokta mondani viccesen, hogy őt a hobbijáért fizetik, és ahhoz ez még sok is. 2016 decemberétől nyugdíjas hivatalosan, de tevékeny természetét tekintve egyáltalán nem tért pihenőre. Korábban sem csak a tanítással foglalkozott, hiszen számára természetes volt, hogy faluhelyen a pedagógus készíti fel a gyerekeket az ünnepekre. Anyák napjára, karácsonyra, hogy csak néhány példát mondjunk. Kati ezen a jó szokásán máig sem változtatott, miközben az egykori kollégák ma is visszahívják farsangra konferálni, szavalóversenyre zsűritagnak. Minden bizonnyal azért, mert rá is úgy emlékeznek, ahogy ő az elődökre.

– Csodálatos szüleim voltak, nagyszerű tanáraim az általános iskolában, a középiskolában és a tanítóképzőben is. Pályakezdésemkor Sütő Pista bácsi volt az igazgatóm, aki igyekezett megértetni, hogy mit miért és hogyan tegyek. Ezért világéletemben hálás voltam neki. Ahogy azért is, hogy nem váltam érdektelenné a pálya iránt. Ezt tudtára is adtam – mondja Kati, aki manapság újabb sikert könyvelhetne el, ha nem lenne olyan szerény. Pedig nem kis dolog volt létrehozni a faluszínházat, amely a közelmúltban mutatta be nagy sikerrel az első darabját. Kati korábban Balatonszepezden vezetett színjátszó kört hasonló eredményességgel. A település polgármestere volt három ciklusban, és ott is nevéhez fűződött a helyi lap, amelyet három évig szerkesztett. Létrehozta a nyugdíjasklubot, amely – hála a lelkes vezetőnek, Károlyi Feri bácsinak és a tagságnak – ma is működik! Szepezd ma is a szíve csücske, hiszen élete nagy része ott telt. De már Kővágóörsön is jól ismerik. Ezt bizonyítja, ahogy a napokban fején találta a szöget egy tizenéves kisfiú, amikor azt mondta: Kati néni egy legenda.

– Amikor nyugdíjba mentem, elkezdtem gondolkodni, hogy milyen szerep lenne nekem való a településen. Úgy éreztem, hogy egy helyi lap hiánypótló lehet azon lakosok, idősek számára, akik nem látják a falu honlapját. A polgármester és a képviselő-testület örömmel fogadta az ötletet, a lakosság visszajel-zései pozitívak. A közélet híreit, a régmúlt dolgait, az aktuális eseményeket foglalom össze, 2016 decemberben jelent az első szám, most áprilisban már az ötödik számot olvashatták az érdeklődők – sorolja Kati, aki továbbra is felajánlásként szerkeszti, írja a lapot.

–Mondhatnám, hogy önzésből, mert nyugdíjasként is kellenek értelmes célok. Itthon mindig két napra főzök, kenyeret sütök előre, aztán van időm. Keresem az emberek közti kapcsolatok építésének lehetőségét. Így jött létre a faluszínház is. Az ember a maga területén a legreménytelenebb helyzetben is próbálja megtalálni a jót. Mert az mindenkiben benne van, csak fel kell ébreszteni. Dodi, a férjem, 18 év óta mindenben a „tettestársam”. A „hajózásban” én segítek neki összeszedni a történelmi hátteret, és ő is „csatasorba áll”, ha a karácsonyi műsorban van egy férfiszerep, amit nem tudok kinek adni – meséli nevetve, és kedvesen összenéznek a párjával. Sok családi sztorit tudna még idézni, nagyszülők, nagynénik történeteit. A lánya „nyüstöli”, hogy írja le mindet.

– Tudom, hogy nincs mire várni, talán majd leírom a „kis szösszeneteket” egyszer, a versekkel együtt, amiket a gyerekeknek vagy a kollégák búcsúztatására írtam. Szóval megtaláltuk a helyünket Kővágóörsön. Most is teljes az életem, az újság, a színjátszó kör leköt. Széles a baráti társaságunk, a fiatalabbak között is jól érezzük magukat. Nincs hiányérzetem. Igaz, ha két napig nem megyünk semerre, kitalálok valamit. Szeretünk kirándulni, a bakancslistán most Tátika vára szerepel az első helyen. Kerékpározunk, kertészkedünk, és amikor csak lehet, unokázunk. A kicsi miatt mentem előbb nyugdíjba, nagy boldogság a vele töltött idő. Pedagógusként mindig fontosnak tartottam megszólítani a gyerekeket, az embereket, hatni rájuk, és ez talán sikerült. Ha csak egy kicsi jót tud tenni az ember, már érdemes volt – mondja Kati búcsúzóul.