Turchányi Tamás megbecsüli a múltat

Turchányi Tamás tanulmányai befejeztével agrármérnöki végzettséget szerzett, majd a ’90-es évek elejéig a mezőgazdaságban dolgozott. Mint mondta, a feleségével mindketten sok szállal kötődtek Malomsokhoz, így nem gondolkodtak túl sokáig, amikor eladóvá vált egy ház a faluban.

Ahogy az egyik gerendán is olvasható, a házat Farkas János építtette 1887-ben. Aki tehát átlépi a küszöböt, 131 éves falak között sétálhat, de nem ez az épület egyetlen különlegessége. – Akkoriban sokat jártam a környező falvakat, és amikor a kezembe akadt egy-két régi tárgy, szívesen elfogadtam, ha nekem adták. Mindent magammal hoztam, aminek volt egy kis régi „szaga”. Így maradt meg ez a ház is olyannak, amilyen – magyarázta Turchányi Tamás.

Hogy mit is jelent pontosan ez az „amilyen”? Valóságos időutazást. – Az évek során több száz régi tárgyat gyűjtöttem itt össze a réz libatömőtől kezdve egészen vasutas táskáig. Úgy voltam vele, hogy ami régi, az nekem tetszik. Talán azért, mert már a nagyszüleim is szerették a régi dolgokat – mondta.

A malomsoki hétvégi háznak pedig hamarosan már a munkatársak, a barátok és a fővárosi ismerősök is a csodájára jártak. – Mindenkit figyelmeztettem: nehogy azt higgyék, hogy ez újgazdagék fateknőbe beépített jakuzzis víkendháza! Az összes vendéget lelkiekben felkészítettem, hogy ide érkezve több mint száz évet mennek vissza a múltban – tette hozzá Turchányi Tamás.

Az egykori agrármérnök elmondta, a népi élet iránti lelkesedése már korán meghatározta a mindennapjait. – Gyerekkoromban egy kórházi ismertség révén eljutottam Marcaltőre egy idős gazdálkodóhoz. Úgy esett ugyanis, hogy mindketten kórházban voltunk Horváth János bácsival, aki arról mesélt nekem, mint kilencéves kisfiúnak, hogy teheneket tart és galamblevest fog készíteni. Megígérte, hogy amikor meggyógyulok, kivisz magához. Aztán a kórházi kezelés után egy hónappal szépen, kiöltözötten, annak rendje és módja szerint, fényes csizmában, fehér ingben, mellénnyel és kalappal megjelent a szüleim házánál János bácsi – emlékezett vissza Turchányi Tamás.

A többi pedig innentől már adta magát. – Egészen gimnazista koromig kijártam János bácsihoz és a családjához Marcaltőre. Úgy bántak velem, mintha az unokájuk lennék, én pedig szerettem ezt a fajta életet. Tetszett, hogy nekik teheneik voltak, szemben pedig lakott egy juhász, nála is időzhettem. De ha úgy gondoltam, hogy finom ebéd lesz Mariska néninél, hozzá mentem át. Az ő férje gulyás volt, aki mindig a tehenekről mesélt nekem. Tulajdonképpen így lettem agrármérnök is – idézte fel.

Mint mondta, a tárgyak egy részéhez személyes kötödés is fűzi. Ilyen például Kis Laci bácsi vezérürüjének a kolompja, Horváth Laci bácsi ökörkosara vagy a nagyszülők kapucsengője. – A ’90-es évek elején, amikor mindenkit elkapott a nagy lengyelpiacozási láz, párszor én is kimentem körbenézni, hátha találok valami érdekeset. A gond az volt, hogy az árusok az idő után megismertek, tudták, hogy érdekelnek a régi dolgok, és mindent egyre drágábban akartak adni – jegyezte meg mosolyogva Turchányi Tamás.

Elmondta, az általa összegyűjtött tárgyak jobbára a századforduló és a hatvanas évek közötti időszakból valók, azonban nem tartja magát a szó igazi értelmében vett gyűjtőnek, és egyelőre még nem készített leltárt a tetemes mennyiségű régiségről.

– A következőkben szeretnék mindent szakszerűen rendszerezni. Megválni viszont egyik tárgytól sem tudnék, legalábbis nem egykönnyen. Amikor valaki átjön és megtetszik neki valami, amit szeretne elkérni, úgy érzem, mintha a szívemet gyötörné. A legkedvesebb darab számomra a szakmámhoz kötődően egy úgynevezett szeparátor, ami még faállványon áll és kézzel kell tekerni. De tulajdonképpen mindent szeretek ebben a házban – fűzte hozzá.

Turchányi Tamás úgy látja, egyre többen értékelik a régiséget, a népi holmit. – Idővel talán divat lesz a modern lakásokban kialakítani egy olyan sarkot, amiről el lehet mondani, hogy ez meg az nagyanyámé volt. Ma már nem tekintik kacatnak a régiséget, sőt, hiány van belőle. Sokán pedig inkább az üzletet látják a gyűjtésben, és nem adnak oda „csak úgy” semmit, még ha amúgy ki is dobnák – hangsúlyozta Turchányi Tamás, akit gyakran hívnak, hogy becsülje fel egy-egy letűnt időből hátramaradt tárgy értékét. Ilyenkor azonban mindig előhozakodik a vezérelvével, miszerint egy tárgy értékét nem lehet megmondani, hiszen valami attól lesz értékes, ha valaki értékesnek tartja a benne rejlő múltat.

– Ahogy idősödik az ember, egyre jobban értékelni kezdi a régi dolgokat. Szerencsére ott még nem tartok, azt mondogassam a fiataloknak: „Bezzeg a mi időnkben!”, viszont arra ösztönzök mindenkit, hogy becsüljék meg a múltat – zárta Turchányi Tamás.