járdán járván

2018.08.19. 17:00

Teszteltük a kerékpárutat: Balatonakarattya-Balatonalmádi

Ezúttal Somogy felől indulva próbáltuk ki a Balatoni Bringakörutat – a tapasztaltaktól kevésbé, a sok úthibától viszont szó szerint fel voltunk dobva.

Sövényházi János

Balatonakarattyáról indulunk, kicsit későn, délelőtt tíz óra után, és mivel a „kerékpárút” egybeesik a strandok előtti úttal, egyből hatalmas tömegbe futunk bele.

Hiába, mi magyarok már csak olyanok vagyunk, ha a rádió bemondja, hogy ma rekkenő hőség, 35 fok lesz, extrém magas UV-sugárzással, ezért 11 és 15 óra között senki ne tartózkodjon a napon, akkor 11.30-kor fogjuk az úszógumit és a hófehér bőrű családtagokat, és elindulunk a strandra.

Hatalmasra felfújt, imbolygó unikornisok és rózsaszín flamingók között próbálunk utat találni a bringákkal, a strandra igyekvők morognak ránk, mi morgunk a strandra igyekvőkre, az autósok pedig, akik gyöngyöző homlokkal kísérelnek meg helyet találni a murvás parkolók fullasztó porfelhőjében, morognak mindannyiunkra – igazi közösségi élményben lehet részünk.

Várunk egy kicsit, amíg lezajlik az első roham, aztán szerencsére csillapodik a nyüzsgés, a Bercsényi strand előtt már levegőt is tudunk venni.

Ezen a részen nincs igazi bicikliút (vagy csak nem találtuk?), a strandok és nyaralók előtt kanyargunk, sajnos a legtöbb helyen masszív porfelhőket szippantunk be a murvás parkolók miatt.

Szívesen mondanánk az útra, hogy festői, de innen a Balatont sem látjuk, amit meg látunk, abban nincs köszönet:

Végtelenül cinikus és rosszindulatú útitársam szerint nincs ezzel semmi probléma, ő már régebben is látott itt ilyet, szerinte nyugodtan nevezhetjük ezt hagyományőrzésnek.

Tényleg pokoli a hőség, persze aki a déli órákban kerekezik, az magára vessen, a legnagyobb gond az, hogy a félliteres palackok már Kenesére érve kiürülnek. Mivel pénzt nem hoztunk magunkkal (ebből is látszik, mennyire amatőrök vagyunk), reménykedünk benne, hogy valahol találunk egy ivó- vagy akár gémes kutat.

Mivel ilyen nem akad az utunkba, megállunk egy bringatanyánál, és kicserepesedett ajkakkal megkérdezzük a hölgyet, nem kaphatnánk-e egy kis csapvizet porzó kulacsainkba. Nem utasítja el a kérésünket, de láthatóan nem is örül nekünk, útitársam szerint (aki a közgazdaságtanban és a teológiában egyaránt járatos) ez teljesen rendben van így, elvégre Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Érdeklődünk, van-e a közelben olyan kút, ahol a hozzánk hasonló lúzerek a szomjukat olthatnák biciklizés közben, mire a hölgy annyit válaszol: sajnos nem tudom. Ezzel az értékes információval felvértezve indulunk tovább.

Bicikliúttá kinevezett jobb-rosszabb minőségű járdákon és parti sétányokon tekerünk át Kenesén, előbbiek jellemzően olyan keskenyek, hogy ha szemből jön valaki, le kell lassítanunk, nehogy összegabalyodjanak a kormányok.

Ahhoz a ponthoz érünk, ahol át kellene kelni a 71-es főúton, hogy a túloldalon, az ismét csak bicikliúttá kinevezett keskeny, a behajló növények miatt még inkább össeszűkülő járdán folytathassuk utunkat, ám mi renitens módon a part felőli oldalon maradunk, és a járdánál szélesebb, de durván murvás úton zötykölődünk tovább. A büntetés nem marad el: az út véget ér, és egy olyan szűkre szabott betonlabirintus érintésével kell áthaladnunk a síneken, hogy rögtön irigyelni kezdjük az egyszeri kempingbicikliseket, akik ilyen helyzetben egyszerűen fognák a bringát, összehajtogatnák és fütyörészve ugranának át a túloldalra.

Kenese végén a régi, bezárt, újra kinyitott, szanált, felújított, sorsára hagyott táborok közötti úton tekerhetünk tovább, de itt legalább pár pillanatig tényleg gyönyörködhetünk a tájban, az árnyat adó fákért pedig nem lehetünk elég hálásak a természetnek.

Fűzfőn sem jobb a helyzet abból a szempontból, hogy bringázni leginkább bicikliúttá előléptetett, változó minőségű járdákon és parti sétányokon lehet, ám egyszer csak útitársam rémülten a vállamra csap. – Szörnyű nagy baj van – mondja -, vagy irtózatos napszúrást kaptam, vagy átértünk Hollandiába.

Kiderül, hogy egyik sem, csupán egészen váratlan módon valódi, európai színvonalú kerékpárutat pillantott meg...

...ahol árnyas pihenő is van (igaz, víz nincs, de ne legyünk telhetetlenek)...

...és szépen kanyarodó felüljáró a csatorna felett:

Ez a paradicsomi állapot a tobruki strandig tart, onnan viszont az utcán kell feltekerni a 71-esig, ahol folytatódik a kiépített (nem járda!) kerékpárút.

Az út túloldalán rögtön magára vonja a figyelmünket egy házikó, ahol minden megtalálható, amire a jó ízlésű vándornak szüksége lehet...

...de aztán gyorsan a bicikliútra vetjük vigyázó szemünket, mert sem a defekt, sem a nyolcas nem hiányzik ebben a rekkenő hőségben:

Útitársam szerint szó sincs tervezési vagy kivitelezési hibákról, ezeket a kátyúkat előrelátóan azért építették az útba, hogy a tekerés közben elalvó biciklisek felriadjanak, így megelőzzék a baleseteket. Nem vicces, mondanám neki, de inkább nem mondok semmit, mert félek, hogy még Vörösberény előtt elharapom a nyelvem, miközben átugratok valamelyik dudoron. Egyébként látszik az igyekezet, sok helyütt levágták a kidudorodó gyökereket és újraaszfaltozták az utat, de sajnos ez csak némileg javít az összképen.

Kiszikkadva érünk be Balatonalmádiba, itt több helyen is vételezhetünk vizet, a vasúti aluljárónál és a piacon is, ránk is fér az újabb szomjoltás.

Hazafelé tekerve útitársam tőle szokatlan derűvel azt mondja, szerinte nincs a Balatoni Bringakörúttal semmi baj, csupán át kell nevezni: legyen ezentúl A Járda, Amelyiken A Balaton Szükség Esetén Megkerülhető.

Ezek is érdekelhetik

facebook comments widget