van-e élet a halál után?

2018.11.04. 11:30

Szeressétek egymást! – Putnoki Tibor Badacsonytördemicen tartott előadást

Az emberiség legnagyobb megoldatlan misztériuma talán az év ezen napjaiban foglalkoztat bennünket leginkább. Vajon van élet a halál után?

Tóth B. Zsuzsa

Fotó: Tóth B. Zsuzsa/Napló

A kérdésre a választ Putnoki Tibor mondta el mindazoknak, akik a badacsonytördemici Faluház vendégei voltak élménybeszámolója során.

Tibor kilenc percen keresztül élt át halálközeli élményt, és azóta a legfőbb célja, hogy mindenkit jóra intsen.

– Szeretném, ha az emberek nem félnének a haláltól. Az életemet teljesen megváltoztatta mindaz, amit tapasztaltam. Azóta élek emberhez méltó életet, addig hit nélkül nőttem fel – magyarázza Tibor. Az életét megváltoztató kilenc perc 1994 tavaszán történt.

Putnoki Tibor szerint igenis van élet a halál után, de jobban járunk, ha most élünk úgy. hogy ne legyen mit bánnunk majd később Fotó: Tóth B. Zsuzsa

– Ahányszor elmondom, mindig újra és újra átélem. Római katolikus vagyok, 1946-ban születtem. Egy tüdőtályogműtét után elszabadult a vérnyomásom, kezelhetetlenné vált. A szolnoki kórház intenzív osztályán rosszul lettem, úgy éreztem, hogy valami sötétségbe zuhanok. Kegyetlen fájdalmat éreztem, mintha kitépnének belőlem valamit. Ez a valami egyszer csak elpattant, a következő pillanatban pedig már egy lelki, fizikai megkönnyebbülés ért. A nővérek rohantak valakihez, és én onnantól kívülről láttam ezt az egészet. Nem értettem, hogy mi történt, gondoltam, biztos protekciós beteg érkezett. Meg akartam nézni, ki az. Láttam az ágyat, rajta a beteg, őt próbálja újraéleszteni az orvos. Aztán láttam a szomszédos helyiséget, az előkészítőt, sőt, ott is voltam. Ott álltam, előttem a nővérke egy üvegszekrényből pakolt gyorsan dolgokat egy gyógyszeres kocsira. Egy tasak a szekrény alá esett. Megnéztem, egy fém injekcióstű volt, egyik oldalán szöveg, másikon számok.

Az előkészítőben a nővér közben telefonált idegesen a férjével. Mondta, tudja, hogy betegek a gyerekek, kérte, hogy hívja a gyermekorvost, a száma a telefon mellett egy füzetben van az első oldalon. Hirtelen egy lakásban találtam magam, ahol egy férfi telefonált melegítőben, idegesen lapozva a telefonkönyvet. Mondtam neki, hogy az első oldalon nyissa ki, de hiába, nem hallotta. A földhöz vágta a könyvet, az az első oldalon nyílt ki. Megakadt a tekintetem a férfi fehér zokniján, amit piros elefántok díszítettek. Gondoltam, hogy ez a férfi őrült lehet, hiszen abban az időben nem lehetett ilyet kapni – idézi élményeit Putnoki Tibor.

Elmondása szerint tehát nem csupán saját magát látta kívülről a kórházi ágyon, hanem több helyszínen is jelen volt abban a kilenc percben. Látta a mellkasán a gyerekkorában szerzett sebeket, műtéti hegeket. Nem értette ezt.

– Aztán hallottam újra a hangot, hogy életed lejárt, meg fogsz halni. Abban a pillanatban megnyugodtam, hogy semmi baj nem történt, meghaltam. De akkor minek dolgoznak rajtam az orvosok? Szólok hát a nővérkének, hogy ne tegyen már semmit, mert meghaltam. De a nővérke mintha keresztültolta volna rajtam a kocsit. Odafordultam az orvoshoz, de bármit mondtam neki, semmit nem hallott. Rángattam a karját, de nem bírtam megfogni, mintha kifolyt volna a kezemből. Akkor valahol fent megjelent egy pici fény, és boldog érzés fogott el. Olyan, amilyet még soha nem tapasztaltam. A fény egyre nagyobb lett, és azzal együtt nőtt bennem a szeretet.

Szerettem én korábban a családomat, de most semmi nem volt a fejemben, csak a fény. Azt mondtam, hogy szeretem őt. Éreztem, tudtam, hogy ez a fény maga a szeretet. Egyre közelebb jött, betöltötte körülöttem a szobát. Simogatott, meleg volt, de nem égetett. Fantasztikus, boldogító érzés volt. Aztán mintha ott lenne valaki, nem tudom, hogy férfi vagy nő, és hogy milyen is, de a tenyerébe kap és emel felfelé, azt éreztem. Lenéztem, láttam a testem, de úgy éreztem, mintha nem az enyém lenne. Az élet rideg valóság volt a melegséghez képest. Láttam fentről a várost, az embereket az utcákon, de éltek, és úgy éreztem, nincs hozzájuk közöm. Egy kék alagútban haladtam felfelé a fény felé, aztán mintha megállt volna velem a lift. Egy teremben a falon vetítővásznon életem filmje pergett. A születéstől kezdve minden tettemet láttam, úgy, ahogy volt. Végig kellett néznem a filmet, amiben sok rossz volt és kevés jó. Kiderült, hogy aki velem van, egész életemben ott volt. Amikor véget ért a film, úgy éreztem, megbuktam.

Nem úgy éltem, ahogy kellett volna, és most jön a büntetés. De újraindult egy másik film, ami magam és a többiek viszonyát mutatta be. Azt, hogy mit éreztek mások, amikor bántottam őket. Éreztem a fájdalmukat és éreztem a mostanit, az enyémet. Borzalmas volt megélnem, hogy mindezt én tettem. Akkor azt gondoltam: Istenem, az embereknek szólni kellene, hogy ne így éljenek. De pergett tovább a film, és láttam, hogy mi mindent nem tettem meg az életemben. Kegyetlen érzés volt. Véget ért a film, megint vártam a büntetést. De egyszer csak megszólalt egy hang, hogy nincs semmi baj, mindent jóvá lehet tenni. Elhittem, mert hinni akartam, mert ő mondta. Mellette akartam maradni örökre. Semmiért sem akartam többé elveszíteni őt – mondta Tibor, ma is meghatódva az élmény felidézésétől.

Úgy emlékszik, elindultak felfelé egy fényes kapuhoz, ahonnan zene áradt. Tudta, hogy az az otthon. Fényes, tiszta alakok álltak ott, akik hívták. A kapu kinyílt, de megjelent egy fehér küszöb, előtte egy tenyér, abban egy háromszög, benne egy élő, sugárzó szem.

– Soha nem láttam azelőtt ilyen szimbólumot, azóta sokszor. Megszólalt egy hang, hogy még nem lehet, mert döntöttél. Na ne – gondoltam, hiszen én nem vagyok ilyen hülye, ott van a fény, ott az otthon, a hátam mögött egy elrontott élet. Nem megyek vissza. Nekimentem a kéznek újra és újra, de ő újra és újra mondta, hogy még nem lehet, hiszen döntöttél. Nem értettem, mit nem lehet, mit döntöttem? Végül elfogadtam, hiszen ő mondta. Tudomásul vettem a döntését, hogy még nem lehet. Eltűnt a küszöb, a tenyér és hallottam egy hangot: nézz, láss és hallj. Nem emlékszem a visszavezető útra, csak láttam az ágyat, rajta a testem. Az orvost, aki magát vádolta, hogy nem bír megmenteni. Megijedtem. Ugye ezt a testet nekem nem kell elfoglalnom? Úgy éreztem, ha ehhez a piszkos testhez érek, megszentségtelenítem magam. Kilenc perc telt el. Nem mutatott közben semmit az EKG, az EEG. Aztán egyszer csak érzem, hogy a mellkasomat összeroppantja egy hatalmas súly, és a gépek újra jelezték, hogy élek. Szomorú lettem, hogy minden elveszett.

Nagyjából két óra múlva tért észhez. Az orvos ott ült mellette, fogta a kezét, és elmondatta vele, mit látott. Mindent leírt. Amikor azt mondta, hogy valaki ott volt vele, akkor kezdett el csak hitetlenkedni.

– Kiment az előkészítőbe, behozta az elgurult fecskendőt. Azon a betűk és a számok egyeztek az általam leírtakkal. Aztán elkezdte olvasni a korábban a férjének telefonáló nővérnek, hogy milyen a lakása. Úgy, ahogy mondtam. Majd a nővérrel együtt elment oda és hozta a fehér zoknit, rajta a piros elefántokkal.

Azóta én egészen más ember lettem. Ott fent a film után három kérdést kaptam tőle: volt-e életed a halál előtt? Emberhez méltóan éltél-e? Tiszta szívvel bele tudtál-e nézni embertársaid szemébe? Ezt a három kérdést felteszi mindenkinek majd. De ha itt és most ez a három kérdés elhangzana, vajon ki mit válaszolna? Mert mindent jóvá lehet tenni, de amíg élünk, itt és most tegyük jóvá.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában