Salvadorebálna úgy érzi, nemsokára Moby Dick lehet belőle

Miért Salvadorebálna?

Mert Dalí a kedvenc festőm, az ő képei mondanak el nekem mindent, amit tudni kell az emberekről és a világról. A bálna pedig egy becenév, mert olyan „kövér” vagyok, a kollégáim akasztották rám ezt a nevet.

Mikor, milyen indíttatásra kezdtél el festeni?

Apám szobrászkodott, készített például egy életnagyságú Petőfi-szobrot, édesanyám verseket írt korábban, tehát valamilyen művészi véna biztos van a családban. Én gyerekkoromban imádtam rajzolni, ez már az óvodában kezdődött, amíg a többi gyerek játszadozott, én fogtam a kis papíromat, színes ceruzáimat, és félrevonultam egy különálló kis zöld házba, ami a mai napig is megvan, és rajzoltam. Amikor az óvónő vissza akart vinni a többiekhez, hogy játsszak velük, inkább hazaszöktem. Mivel folyton rajzolgattam, többször megkaptam, hogy semmire nem fogom vinni az életben – azt hiszem, erre már rácáfoltam.

Jó pár évre rá találkoztam Kottek Péter restaurátorral, neki volt itt Veszprémben egy kis műhelye, hozzá jártam le rajzolni. Akkoriban már nagyon untam, hogy egyfolytában csak egyenes vonalakat kellett húznom, nagyon sokáig nem csináltam mást, csak húzkodtam az egyenes vonalakat, de Péter azt mondta, hogy egyszer még erre szükségem lesz. Igaza lett.

Megint eltelt egy kis idő, volt egy tizenhat éves párkapcsolatom, ami nem igazán sikerült jól, ott nem tudtam kibontakozni. Nem nagyon volt pénzünk, a festés pedig drága mulatság. Lepedőből feszítettem keretre vásznat, hogy arra fessek, és akkor azt mondtam, hogy na jó, akkor ezt inkább nem csinálom. Közben Budapesten, a Szabó Ervin Gimnáziumban felnőttképzésen leérettségiztem, majd elvégeztem egy kétéves grafikusi iskolát, a végzettségem szerint grafikus vagyok.

Saját világegyetemmel rendelkezni jobb, mint autótulajdonosnak lenni. (Salvador Dalí)

Amikor vége lett a párkapcsolatomnak és mélyen magam alatt voltam, derült égből villámcsapásként megláttam valahol Simon M. Veronika nevét és a lehetőséget, hogy a tanodájában tanulhatok. Rögtön tudtam, hogy erre van szükségem. Előzőleg semmit nem tudtam róla, nem ismertem a képeit, csak egy belső hang súgta, hogy ő az, aki nekem kell. Eszméletlen furcsa érzés volt, amikor először találkoztunk, tipikusan az a helyzet, amikor mester és tanítványa összetalálkozik, mindketten éreztük, hogy még nagyon sok közünk lesz egymáshoz.

Fontosnak tartom, hogy jó mestertől tanuljon az ember. Sokan azt mondják, a festést nem is kell tanulni, de bizony kell, a levegőperspektíva, vagy hogy a kép egyensúlyban legyen, nagyon nem mindegy, fontos, hogy tisztában legyél ezekkel a dolgokkal. Az impresszionisták is, akiket én nagyon szeretek, Renoir, Monet, Manet, Bazille többet tanultak a mestereiktől, mint az iskolában, gyakorlatot pedig abból szereztek, hogy a szabadban festettek tájképeket vagy mások festményeit másolták.

Én találkoztam olyan festőkkel, akik nem tudnak térben megrajzolni egy hokedlit… Hát az alapszint, hogy tudj rajzolni, utána már el lehet szállni bármibe! (Szilágyi László)

Mi a célod a festéssel?

Először is mesterdiplomát szeretnék szerezni Veronikánál, ami talán már idén sikerülni is fog, később szívesen foglalkoznék beteg gyerekekkel; a rajzolással, festéssel fejleszthető az ügyességük, személyiségük, kreativitásuk, szívesen tartanék nekik ilyen jellegű foglalkozásokat.

Persze a tanulást sem hagyom abba, megyek szobrászkodni, van ez az új technika, a paverpol, gyönyörű szobrokat lehet vele készíteni, szeretném ezt is megtanulni.

Szerencsére a családom maximálisan támogat a tanulásban és az alkotásban, lelkileg és anyagilag is. Ők a legfontosabb három ember az életemben: édesanyám, a testvérem és az ő fia.

A beszélgetésünk elején említetted Dalít. Kik azok a festők, akik még hatással voltak rád?

Igen, Dalí munkássága meghatározó számomra, tőle az Elfolyó idő a kedvencem. Ugyanakkor ki nem állhatom, ha a képeimet Dalíhoz hasonlítják, mert ha nem ismerném Dalít, én akkor is ilyen képeket festenék. Szeretem Picasso és Frida Kahlo festményeit, és nagyon tetszik Van Gogh ecsethasználata.

Ha zsenit játszol, azzá leszel. (Salvador Dalí)

A magyarok közül elsősorban Szilágyi Lackót mondanám, aki fantasztikus dolgokat alkotott Rendkívül intelligens ember volt, akit a meg nem értés és az emberek előítéletessége kergetett a halálba. Engem is megszóltak már azért, mert 42 évesen kék vagy piros bakancsot hordok, de nekem ez tetszik, és ha ahhoz lesz kedvem, hetvenévesen is fel fogom venni a rózsaszín bakancsot.

A festőnek lételeme a kiállítás. A te képeid hol láthatók?

Eddig három kiállításom volt, tavaly októberben Budapesten, a XV. kerületi Eötvös könyvtárban Hangulat címmel, aztán Székesfehérváron a Bányató Galériában, most pedig Agárdon, a gyógyfürdőben. Ezek mind olyan lehetőségek, amelyekhez Veronika segítségével jutottam.

Tavaly képzőművészeti díjat kaptam a Cserhát Művész Körtől, amelynek tagja vagyok, idén zsűriztetni is viszem majd a képeimet, ami egyfajta védettséget is ad majd nekik.

Milyenek a Molnár Ákos-képek?

Nagyon sok mindent megjelenítek a képeimen, ami engem bánt a világban, mert igenis hiányzik a szeretet, hiányzik a köszönöm, a szívesen, az, hogy beszélgetni tudj valakivel. Ha odamész valakihez, mert beszélgetni szeretnél vele, rögtön valami hátsó szándékot feltételez rólad. Nem szeretem a kocka embereket sem, nagyon idegesít a környezetszennyezés, a sok autó, az értelmetlenül kivágott fák.

Azt utálom ebben a korban, hogy mindenki a pénzt hajszolja. (Szilágyi László)

Úgy gondolom, minden művészet arról szól, hogy önmagadat is beleadod, csak nagyon elment most a világ afelé, hogy azt kell festeni, ami eladható, amit én nem szeretek – ugyanakkor nyilván jól jön a pénz, bár a festésből csak nagyon kevesen tudnak megélni. Nemrégiben egy portrét kértek tőlem, ha az jól sikerül, remélhetőleg több megrendelésem is lesz – de ettől függetlenül is biztos vagyok benne, hogy egyszer még nagyon magasra fogok jutni.

A Szilágyi László-idézetek forrása: Gondolatok a negyedikről