benne maradt a bugi a lábukban

2019.07.28. 12:00

Horvátország második legmagasabb csúcsára tekertek fel a veszprémi bringások

Csúcstámadással tette fel a koronát horvátországi biciklitúrájára három veszprémi fiatalember: miután letekertek 590 kilométert Veszprémtől Zadarig, úgy gondolták, még felkapaszkodnak a Makarska melletti Biokovo-hegy legmagasabb pontjára, az 1762 méteres Sveti Juréra.

Sövényházi János

A tavalyi túrával kezdődött minden: Hornung András és Kálóczi Balázs három nap alatt letekertek 450 kilométert, Veszprémtől a horvátországi Senjig, és úgy gondolták, ezt idén jó lenne megismételni. Okulva az előző, meglehetősen „last minute”-re sikeredett túra tanulságaiból, az ideit alaposan megszervezték, és mivel időben szóltak, így Bollók Norbert is csatlakozni tudott hozzájuk.

Van, akinek a tavalyi kondi maradéka is elég

Egy ilyen túrára persze nem árt felkészülni. András és Balázs a versenyszezon miatt egyébként is edzésben volt, télen kicsit alábbhagyott a lelkesedésük, aztán májustól elkezdtek többet menni. Beneveztek az öt versenyből álló TOP Mountain Bike Maratonra is, de rögtön az első megmérettetést, a Balaton Maratont kihagyták a hideg és a szakadó eső miatt. Azért azt még letesztelték a túra előtt, hogy kibírnak-e egy 200 kilométeres szakaszt egy fenékkel: feltekertek a Velencei-tóhoz, megkerülték, onnan vissza a Balatonhoz, bevették a kanyart és Szántódról jöttek haza Veszprémbe.

Norbi sokáig Budapesten dolgozott, és csak tavasszal tudott elkezdeni készülgetni, de igazából a tavalyi kondi maradékával ugrott be. Kicsit tartott is tőle, hogy meg fog rogyni, de végül is nem okozott gondot neki, hiszen régebben is ment már ultratávokat. Mint mondja, ilyenkor a lényeg, hogy egyenletes tempóban, szuszogás nélkül, alacsony pulzussal tudjon haladni az ember.

Hornung András, Bollók Norbert és Kálóczi Balázs az indulás előtt Veszprémben

A szálláshelyeket és az útvonalat Balázs tervezte, szervezte nagy gonddal, hiszen a hosszú távú túráknál egy eltévedés alaposan felboríthatja a menetrendet: sokat kivesznek a bringásokból a feleslegesen letekert kilométerek, és persze a tervezett időt sem tudják tartani.

Aki szeretné tanulmányozni az útvonalat, itt megteheti:

1. nap, Veszprém – Lenti strava.com/activities/2471390166

2. nap, Lenti – Zagreb strava.com/activities/2474480306

3. nap, Zagreb – Rudanovac strava.com/activities/2476802561

4. nap, Rudanovac – Zadar strava.com/activities/2479268178

Idén csomagokkal tették meg a távot. Maximum 7-8 kilós terhet engedélyeztek maguknak, ami azt jelentette, hogy csupán a legszükségesebb szerszámok, egy váltás ruha, egy váltás mez, pipereholmi, papucs és egy kevés élelmiszer került a táskákba.

Áztak, fáztak, izzadtak

Szombaton reggel 32 fokban indultak el Veszprémből, de aztán Zalában a nyakukba zúdult egy jó kis zivatar. Ezzel nemcsak az volt a baj, hogy bőrig áztak, de a levegő hőmérséklete is megfeleződött, így aztán kellően megtépázott komfortérzéssel érték el 140 kilométer után Lentit, ahol az első nap végén megszálltak.

Másnap a rédicsi határátkelőtől további 70-80 kilométert áztató esőben tekertek, és csak Zágráb előtt 30-40 kilométerrel kezdett el kitisztulni az ég. A levegő is felmelegedett, ami felhőtlen boldogsággal tudja eltölteni az embert, ha már két napja vizes mezben rója a kilométereket.

Gyorsulási verseny a villamossal Zágrábban

A 137 kilométeres szakasz megkoronázásaként Balázs sínre került Zágrábban: villamossíneken keltek át, amikor a bringa hátsó kereke beakadt, Balázs pedig repült egyet. Vasárnap lévén, elég gyér volt a forgalom a városban, ezért az autóktól nem kellett tartani, Balázs némi horzsolással és zúzódással megúszta a balesetet.

Hétfőn, a harmadik napon 150 kilométert küzdöttek le Zágrábtól Rudanovacig: itt már sorban jöttek szembe az emelkedők, közel 2000 méter szintemelkedést másztak meg. A bosnyák határ mellett vitt az útjuk, a Plitvicei-tavak közelében szálltak meg. Végre felmelegedett az idő, nem is kicsit, Norbi elmondása szerint a nap végére egymaga öt liter folyadékot ivott meg.

Lazítás Rudanovacban. Balázson láthatóan nem hagyott mély nyomot a zágrábi baleset

Kedden 140 kilométer várt rájuk a Zadar melletti Bibinjéig, de az utolsó napon több gondjuk is akadt.

Mindennap igyekeztek úgy intézni a frissítéseket, hogy az első ötven kilométer vagy két óra után elérjenek egy kisboltot vagy egyéb helyet, ahol enni- és innivalóhoz juthatnak. Ezen a napon viszont hetven kilométerig nem volt semmi ilyesmi az út mentén, ezért „elég rendesen megkészültek”, elfogyott a vizük, müzliszeleten és energiazselén kívül ennivalójuk sem nagyon volt már, úgyhogy át kellett csoportosítani az energiatartalékokat, míg el nem érték az első kisboltot.

Aki hosszabb túrára indul, annak figyelnie kell rá, hogy ne „éhezzen el” útközben. Célszerű két-három óránként enni valamit, nem szabad megvárni, míg megjön az éhségérzet, mert akkor már késő: a szervezet nem szívja fel olyan gyorsan a táplálékot, hogy megmaradjon a lendület, helyette jön a fáradtságérzet, és onnan már csak küszködés lesz minden egyes kilométer.

A másik gondot az jelentette, hogy reggel 700-800 méteres magasságról, 23-25 fokban indultak el, később azonban, ahogy fokozatosan ereszkedtek lefelé, 150 méterre, 39 fok lett a levegő hőmérséklete: mint amikor belépsz egy fóliasátorba. Gurultak lefelé a hegyekből, és már nem hűtötte őket a menetszél, csak a forró levegőt kapták szembe. Közvetlenül a parton (köszönhetően a forró aszfaltnak is) tovább durvult a helyzet, 44 fok fogadta őket. A meleg kiszívta minden erejüket, szerencsére már csak pár tíz kilométer volt hátra a végállomásig – arról nem is beszélve, hogy Bibinjében már várták őket a barátnők, akik autóval jöttek utánuk.

" width="640" height="360" frameborder="0" allowfullscreen="allowfullscreen">

Sveti Jure – a hab a tortán

A viszontagságok ellenére „benne maradt a bugi” a fiúk lábában, mert két nap pihenés után, péntekre terveztek még egy túrát: csúcstámadást a Biokovo-hegyen. Zadartól délre, kétszáz kilométernyi autóútra, Makarska fölött célozták meg az 1762 méter magas Sveti Jure csúcsot. A feladat: a parttól a hegytetőig megtenni 30 kilométert, hajtűkanyarokkal tűzdelt szerpentinen, 6-7 százalékos emelkedőn, közel 40 fokos melegben és erős szélben. Három óra alatt sikerült felérniük, és háromnegyed óra alatt jöttek le. Lefelé lehetett volna jobb is az idejük, de az egy autónyi széles út nem túl jó minőségű, nem igazán országúti bringának való, és negyven kilométeres sebességnél egy-egy kátyú roppant nagyot tud ütni – azt pedig már ne is részletezzük, hogy ez mennyire balesetveszélyes.

Laza, 80 km/órás szél a hegytetőn

Nincs annál jobb érzés, mint amikor elismerik a teljesítményedet – mondják a fiúk, és lelkesen mesélik, hogy a hegyről lefelé araszoló autósok, gyalogosok dudáltak, integettek, megtapsolták őket, miközben ők felküzdötték magukat a csúcsra.

Mire is jó ez az egész?

A makarskai kirándulással együtt összesen 650 kilométert tekertek déli szomszédunk útjain a srácok, és csupa kellemes élménnyel tértek haza. Nem volt defektjük, sem egyéb technikai problémájuk, csak a láncot kellett kenni, de azt sűrűn; a horvát sofőrök előzékenyek a bringásokkal; az utak minősége messze jobb, mint itthon; elégedettek voltak a szálláshelyekkel, az étellel, a vendéglátással – de mégis, mire jó egy ilyen erőpróba?

Önmaguknak bizonyították, hogy képesek rá, hogy nem fognak megrogyni egy ilyen távon – ez az, ami a legnagyobb pozitívum szerintük. Lehet, hogy jelentkezni fog egy kis túledzettség, de azért arra is jó volt ez a túra, hogy megerősödjenek. – Amióta visszajöttünk, 25 helyett 30 kilométer per órára állt be az utazósebességem, az esik jól – mondja Norbi.

Aki abban bízik, hogy egy ilyen túra alatt megszabadul a súlyfeleslegétől, az csalódni fog: Balázs és Norbi ugyanazzal a súllyal fejezték be a túrát, mint amivel elkezdték, András pedig felszedett három kilót – neki sikerült a legjobban ellazulnia a pihenőnapokon.

Jövőre veletek ugyanitt?

Bár sok extrém túráról hallani manapság (egy bringás 23 óra 58 perc alatt tekert le 602 kilométert, Budapesttől Triesztig; egy alföldi „grupetto” pedig 11 nap alatt tette meg a Szeged-Dubrovnik-Szeged közötti 1600 kilométeres távot), a fiúk két lábbal a földön maradnak: jövőre is Horvátország lenne a cél, de ezúttal Rijekától Dubrovnikig tekernének 600 kilométert, csomagok nélkül, autós támogatással. Ez sem kis erőpróba, hiszen a túra végére közel 7000 méteres szintemelkedést lehet összeszedni, ahhoz pedig kell az erőnlét és a jó állóképesség.

Mi pedig várjuk az újabb élménybeszámolót.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!
Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában