2019.08.24. 16:00
Böllér nővér és borkimérés: Kiállítás az idén hetvenéves veszprémi számvevőségről
Nagyon szerettem az atyák és nővérek között lenni, életem legszebb időszaka volt. Tizennyolc évesen kerültem oda, ott nőttem fel – vallja Varga Ferenc, akit a Szaléziánumban látható Az érseki számvevőség titkai című kiállítás kapcsán kérdeztünk az idén hetvenéves számvevőségről.
Varga Ferenc jól ismeri az ostyasütő üzem és a varroda történetét
Fotó: Nagy Lajos
– A Komakút téren álló kormányzósági épületben – a mai megyei könyvtár épületében – 1949-ig még nem is annyira számvevőség, sokkal inkább a püspöki uradalom gazdasági központja működött. Abban az időben az uradalomnak komoly gazdasága volt – meséli Varga Ferenc. Az egykori számvevő ötvenhárom éven át irányította, felügyelte, segítette a Veszprémi Érsekség, illetve a korábbi Veszprémi Püspökség számvevőségének munkáját.
– Farkasgyepűn egy hatalmas almás, Tapolcán malom, Nagytoldipusztán egy mangalica-törzstenyészet, de tartoztak hozzá halastavak is. A megtermelt javak bekerültek Veszprémbe, részben ellátva a püspökséget, de működött a kormányzósági épületben egy termelői bolt is, ahol bárki, civilek is vásárolhattak. A Komakút téri épület egy nagy gazdasági központ volt, mely sok embernek, családnak adott megélhetést.
Mindemellett az épületben, a város egyik legnagyobb termében komoly kulturális élet folyt, de sokféle más szerepet is betöltött. Működött ott egy borkimérés, ahol évente száz hektó bor is elfogyott. Akkoriban a Komakút tér, az egész völgy – a jelenlegi Egyetem utca és az Erzsébet liget között magasodó régi Kálvária-domb lábáig – egy nagy kertészet volt, ez látta el a várban a püspökséget és a szemináriumot zöldségekkel.
A dolgok ’49-ben váltak bizonytalanná, mert akkor már érezhető volt az államosítás előszele. Mivel a háború alatt sok miseruha tönkrement, nagy igény támadt egy liturgikus varrodára. A kormányzósági épület közelében, a Regina Mundi plébánia szomszédságában kapott helyet az angolkisasszonyok zárdája, mellette, a női ipari iskolában varrni tanították a lányokat az irgalmas nővérek. Négy irgalmas nővért kértek fel innen a varroda elindítására, három angolkisasszonyra pedig az ostyasütést bízták. Ezzel kezdődött a számvevőség története, 1949. március 11-én.
Bánáss László püspök úr 1949 áprilisában hunyt el, júniusban Badalik Bertalan lett az új püspök. Ekkor még a püspökség és a számvevőség gazdaságilag teljesen elkülönült egymástól, a számvevőség nem szorult rá a püspökség támogatására, képes volt attól függetlenül, önállóan működni. Amikor az ötvenes évek elején feloszlatták a szerzetes- és apácarendeket, egyesek elhelyezkedtek a plébániákon hitoktatóként, kántorként, ám közülük sokaknak nem volt hova menni
Badalik püspök úr domonkos szerzetes volt, így segítségével sok domonkos apáca került Veszprémbe. Amikor 1950-ben államosították a kormányzósági épületet, az ostyasütő és a varroda először a Szent Mihály-bazilika plébániaépületébe került – az az épület, ahol most az ostyasütő és a varroda működik, korábban a nővérek lakása volt –, a termelői borkimérés pedig a Méhes utcába. A Méhes utca 1. szám alatt terült el a szemináriumi kert, tudjuk meg Varga Ferenctől.
– Én 1960. augusztus 16-án kerültem Veszprémbe a püspökségre, akkor már a várban működött az ostyasütő, a varroda és a számvevőségi iroda. A számvevői teendőket mindig pap látta el: az 1949-ben főszámvevővé kinevezett Kögl Lénárd 1953-ig, Csontos Gyula 1961-ig, Fonyódi Vilmos 1966-ig, Angyal Vendel 1980-ig, majd a Lékai László bíboros úr közbenjárására ismét kinevezett Kögl Lénárd 1980–1987-ig.
Mikor 1960-ban odakerültem, a Méhes utcai kertészetben két domonkos nővér dolgozott, ők látták el a püspökséget és a szemináriumot terménnyel. Nagyon értettek a növényekhez, gazdálkodáshoz. Volt, hogy a kacsák, tyúkok mellett tíz disznó hízott, a megtermelt javakból pedig még a piacra is jutott. Én egy héten kétszer, kedden és pénteken szoktam felhúzni Anna nővér kocsiját a piacra, a mostani hotel helyére, ahol ő a felesleget eladta. Komoly szakértelmű, gondos kereskedő is volt. Domonkos nővérek dolgoztak a konyhában, de ők végezték a mosókonyhában a mosást, vasalást is.
Egyikük, Amanda nővér böllérként is tevékenykedett. Klempa Sándor kormányzó úr kijárta, hogy ezek a nővérek mind apácaruhában járhattak, dolgozhattak a várban. A Méhes utcához közel volt a vágóhíd, és az ott dolgozó emberek, mikor mentek hazafelé, bejöttek a bormérésbe, törzsvendégnek számítottak. Közülük szoktam megkérni egyet-kettőt, hogy segítsen megfogni a disznót, mikor vágás volt.
Az Amanda nővér jött aztán apácaruhában a disznót megölni, az Anna nővér pedig forralta a vizet a katlanban. Délután, mikor a hentesek jöttek vissza a vágóhídról, és bejöttek a bormérésbe, azt mondta nekem az egyik: „te, ha én nem látom a saját szememmel, nem hiszem el. Én nem tudtam volna jobban leszúrni ezt a disznót, mint ahogy a nővér tette!” Azt ott lent megperzselték, lovas kocsin felvitték a várba, a Vár utca 14-es szám, a korábbi konyha udvarára, ott állították fel a rendfát.
Márta nővér, a szakácsnő tíz perc alatt szétkapta a disznót a rendfán, aztán kezdődött a vita Fonyódi úrral, mennyire borsozzák meg a húst. Szenzációs volt az egész, a nővérek csodálatosak voltak – emlékszik vissza az egykori számvevő.
– Anna nővér halála után ez a jól működő rendszer felbomlott. Akkoriban nem úgy volt, hogy az ember bement a boltba, és ott mindent lehetett kapni. Ha hús vagy szén kellett, az mind egy-egy demizson borba került. A hatvanas évek után nagy küzdelem volt a szőlő fenntartása is. Amennyit termeltünk a szőlőből és a gazdaságból, abból kellett fenntartani magunkat. Igaz, hogy ekkor már minden évben kaptunk támogatást a püspökségtől is.
A szőlők állapota egyre romlott, területe csökkent, egyes részek művelhetetlenné váltak, egyre kevesebb bort termelt a püspökség. Sok helyen a plébániának is volt szőlője, sokat kaptak ajándékba, így lassan elmaradoztak a rendelések. A hetvenes években Lékai bíboros segítségével aztán elértük, hogy Veszprém látta el Budapestet miseborral. Korábban ugyanis működött a központi szemináriumban bormérés, ám az ott bort kimérő civil felhígította a bort, ebből botrány lett.
Ezután még évekig hordtuk Budapestre, a Haller térre, majd a Rózsák terére a bort, melyből a pesti, majd a budai ferenceseknek, Székesfehérvárra az országos papi otthonba és Szombathelyre is szállítottunk – meséli Varga Ferenc, aki hozzáteszi: közülük a budai ferencesek és Székesfehérvár ma is a Veszprémi Érsekség boraiból vesznek. Még a rendszerváltás előtt sikerült beindítania a palackozót, igaz, az akkori számvevőnek ez nem kevés erőfeszítésébe került.
– Egy püspökségen dolgozó ember azokban az időkben harmadrangú valakinek számított. De ez engem sosem zavart. Ötvenhárom éven át dolgoztam egy munkahelyen, hat püspököt szolgáltam ki. Ebből tizennégy éven keresztül mértem a bort a Méhesben 1962-től, és tíz éven át, 1977–1987-ig vittem az atyámként szeretett Tóth László segédpüspök urat bérmálni, ami lelki felüdülés volt számomra; nagyon szerettem őt.
A Méhes utcában a nyolcvanas évek elején szűnt meg a borkimérés, azt az épületet el is adták. A múltkor jártam arra, átépítették az egészet, én azért fedeztem fel olyan részleteket, melyek ma is ismerősek számomra.