Közös örökség a tanítás a veszprémi Szathmáry családban

Felnőttként volt alkalmam részt venni az apa, Szathmáry Árpád néhány honismereti túráján. Úgy tanította a történelmet, ahogy más senki! Fáradhatatlanul szervezte a kirándulásokat a Felvidékre, Erdélybe, a történelmi helyszíneken töltötte a diá­kok fejébe a tudnivalót. Felejt-

hetetlen élményt jelentett meggyőződni végtelen tudásáról, hazaszeretetéről. Egyik alkalommal Krasznahorkára buszoztunk. Amint a sokak által megénekelt, fenséges vár közelében kiszálltunk az autóbuszból, a lélegzetelállító látvány percekre rabul ejtette tekintetünket.

– Na, akkor nézzétek ezt a gyönyörűséget! – szólalt meg Árpi bácsi a néhány kilométerre magasodó látvány felé intve, közben elfojtott torokköszörüléssel igyekezett palástolni meghatottságát. Pedig ki tudja, hányadszor járt itt! Aztán megkezdődött a rendkívüli, kihelyezett, gyalogtúrával egybekötött tanóra, amely a várban folytatódott. Az első mondatok után megállapítottam magamban, ilyen hatalmas tárgyi tudással megalapozott, mélységes szeretettel átitatott történelemórát még életemben nem hallottam.

Ifjabb Szathmáry Árpádtól, a veszprémi közgazdasági iskola igazgatójától megtudom, édesapja a hajmáskéri jegyző fiaként született 1930-ban. Az elemi elvégzése után került Veszprémbe, a Mária Terézia által alapított piarista gimnáziumba – a mostani Lovassy –, ahol 1949-ben érettségizett. Tanulmányait az ELTE-n, történelem–földrajz szakon folytatta. Friss diplomásként Veszprémben, az akkor még egyenruhás korszakban, 1953-ban kapott munkát a Közgazdasági Technikumban, amely a mai Kossuth-iskola patinás épületében működött. A háborús évek szörnyű körülményei után, több helyszínt követően felnőttként azok között a történelmi falak között taníthatott, ahol egykoron diákként koptatta a padot.

Hatvan évet töltött a katedrán mindenki Szatyi bácsija, akinek tudásából, hazaszeretetéből, erkölcsi tartásából megközelítőleg tízezer diák meríthetett. Amellett 1953-tól vitte világot látni tanítványait a Téry Ödön Országjáró Diákok Köre mozgalom keretében, amelynek haláláig elnöke volt. Egy időben a Szathmáry család három tagja is a veszprémi közgázban tanított. Az édesapát Szatyinak, a fiát Kis Szatyinak szólították a kollégák. Ifjabb Szathmáry Árpád közel 90 esztendős édesanyja, Szathmáryné Németh Erzsébet szintén ugyanabban az iskolában volt történelemtanár.

Az ifjabbik Árpád 30 éve pedagógus, 12 esztendeje igazgatója a VSZC Közgazdasági és Közigazgatási Szakgimnáziumának.

– Ötéves lehettem, amikor a papa először elvitt magával a diáktáborba, a Zádor várhoz. Máig emlékszem a kirándulásokra, a tábortüzek melletti beszélgetésekre, éneklésre. Minden rábeszélés nélkül ejtett rabul az élmény, a környezet. Otthon másról sem beszéltek, mint a gyerekekről, szüleim javították a hazahozott dolgozatokat, és persze rengeteget utaztunk, túráztunk együtt. A családban olyan szinten kaptam meg a választás szabadságát, hogy szóba se került, hogy mi leszek, ha felnövök. Nem volt kérdés számomra a pályaválasztás, egyszerűen belenőttem a szüleim életébe, hivatásába – meséli ifjabb Szathmáry Árpád, aki a Lovassy-gimnáziumban érettségizett, majd Debrecenben szerzett történelem–orosz szakos tanári diplomát. Felnőttként a KLTE-n közgazdászként is diplomázott. Kérdésemre, miszerint könnyű-e manapság a tanári pálya, meglepő választ kapok.

– Nekem igen! Szerettem tanítani is, ami a varázslathoz kell, azt mind szerettem. Remélem, ezzel a kollégáim is így vannak! A közgáz soha nem volt könnyű iskola, aki ide jelentkezik, tudja, mit vállal. Az tanulni akar! Innentől sok múlik a pedagóguson. A legfontosabb, amit adhatunk, az a nyitottságra, a kíváncsiságra és a dolgok megértésére való törekvésre nevelés. Intézményünk 1895-ös alapítása óta rengeteget változott, folyamatosan fejlődött. Csodálatos volt a veszprémi várban dolgozni, a történelmi környezetben tanítani, ahová 1968-ban költözött az iskola. Nem is ajtó volt az, amin oda beléptünk, hanem kapu. Szentély, aminek kapuján másfél méter magasan volt a kilincs. De a korszerűtlen, életveszélyessé vált épületet el kellett hagyni 2008-ban. Nagyon jó döntést hozott akkor a városvezetés, amikor megkaphattuk az egykori Nagy László-iskola épületét. Túlzás nélkül állíthatom, ezzel a veszprémi szakképzés nagyon fontos szegmensét mentették meg, ahol modern épületben, korszerű technikai feltételekkel folytathattuk a munkát. Nálunk nemcsak szakmát, érettségit kaphat a diák, hanem hat-hét év alatt komplex, piacképes tudással távozhat az iskolából, mondjuk, mérlegképes könyvelőként. Szakmailag magasan képzett, jól felkészült tanáraink vannak, többen egykori közgázos diákok – válaszol elégedetten az igazgató.

Napirenden van az újabb szervezeti átalakítás, a kor követelményeit követve ismét beindul az intézményben a technikusképzés, amit valamennyien felkészülten várnak. Ezen a pályán ugyanis folyamatos a kihívás.

Megtudom, a pedagógusi szemléletet édesapjától tanulta ifj. Szathmáry Árpád. Alapelve minden pedagógiai helyzetre reagálni. Hite szerint intézménye nem egy hely, ahol tanfolyamokat tartanak, hanem iskola, ahol tudást, szemléletet, erkölcsi hozzáállást közvetítenek. Ahol mindenki tanul és tanít, ideértve a felnőtteket, diákokat és a tanárokat egyaránt. Az iskolavezetés fortélyát egykori tanárától, Meggyes István igazgatótól leste el.

Igazgatóként is szakmai hitvallásának az örök tanulást, az örökké megújulást, a megújítva megtartás szándékát tekinti. S hogy ez mennyire így van, azt abból tudom, hogy nem szeret magáról beszélni. Válaszaiban folyton visszakanyarodik az iskolára, a napi tennivalókra. Amiből folyamatosan akad bőven. Idén az intézmény fennállásának 125. évfordulójára készülnek. Tucatnál több rendezvényt terveznek erre az évre, köztük a februári jubi­leu­mi jelvénytűző és szalag­avató bált, amelyet örömükre a Pannon Egyetem aulájában tartanak.

Miközben hallgatom, tekintetem időnként akaratlanul megpihen a szemközti falon lévő fotón. Vajon mi lehetett az apa titka, amivel annyi diák és felnőtt tiszteletét tudta kivívni, meg tudta tartani? Az igazgató felpillant édesapja, a mindörökké cserkész fényképére, amint a kérdésre válaszol.

– Nagyon nehéz elérni, de neki sikerült. Tekintélye a hitelességéből fakadt. Abból, hogy szerette a diákokat, a szakmát és mindent, amit tanított. Egyszerűen aszerint élt, amit mondott.