A veszprémi gyűjtő, akinek értékesek mások emlékei

Az átvett lakáskulcs egy reality-jegy, lehetőség arra, hogy kézzel fogható tárgyakon keresztül megismerje valaki más teljes életét.

Takács László három éve adta el veszprémi MÉH-telepét, amit mintegy harminc évig vitt. Ez az időszak hozta közelebb álmaihoz.

– Az utolsó tíz-tizenöt évben kezdtem el a múltat, a gyermekkoromat idéző retró holmikat félrerakni, szinte válogatás nélkül. Arra gondoltam, ha öreg leszek, a kis műhelyemben megjavítgatom, ami még megmenthető. Olyasmik voltak ezek, amik a funkciójukat betöltötték, de még volt bennünk anyag. Közben elkezdtem piacokra járni, és láttam, hogy ezek érnek valamit, megtapasztaltam azt is, mit keresnek a vásárlók. Gondoltam, ha megélhetést nem is ad, üzletileg lehet valami a szenvedélyemből. Már csak azért is elkezdtem nyaranta piacozni, mert tetszett a hangulata. Érdeklődtem a többiektől, honnan veszik a holmijukat. A válasz az volt, hogy „beszállítóik” vannak, a lámpák, korábbi háztartási eszközök, régi képek, egyebek eladás előtt álló házakból származnak. Egyes örökösök, eladók másokra hagyják az épület kiürítését – mutatott rá Takács László.

Megkapta az első lakáskulcsot, majd a továbbiakat. A tanulási időszak sokféle tapasztalattal járt.

– Láttam, hogyan működik a konkurencia; amit eladhatónak gondolnak, azt kiveszik a házból, minden más megy az erdők aljára, legyen az kibelezett hűtőszekrény vagy foszlott fotel. Én úgy dolgoztam, hogy senki se legyen vesztes. Egy ház kiürítésekor nagyjából a holmi egy százaléka hasznosítható, a legnehezebb tárgyak, a bútorok 90 százaléka senkinek sem kell. Fel sem lehet sorolni, mi mindent kell még elszállítani. Mi a szigorodó szabályoknak megfelelően az utolsó szögig mindent oda vittünk, ahova való, és fizettük ennek költségét. Ezek technikai részletek, nehezebben viselhetők a lelkiek. Látni azt, hogy még vérségi kapcsolatban sem számít a múlt. Hogy az elhunyt, köztiszteletben álló egyetemi professzor jegyzeteit utcahosszat hordja a szél, minden más is kidobálva.

- Ha engem gyermekkoromban kicsit jobban szeret a sors, biztosan más pályát járok be, de így is nagyon szeretek olvasni, érdekel a történelem, megfognak mások emlékei. Egy régi levél a tengerentúlról, egy-egy fotó jobban lelkesít, mint ha valamilyen jól eladható tárgyra bukkantam volna. Rengeteg dokumentumot vittem be a levéltárba, mert úgy éreztem, meg kell menteni. De miért nem tette meg ezt az örökhagyó gyereke, unokája? Megdöbbentő a közönyösség, amikor látom a felfordulást, a felhasított huzatokat, mert keresték az utódok az elrejtett pénzt, vagy ki tudja, mit – fűzte hozzá László.

Mint mondta, nem tud annál izgalmasabb élményt elképzelni, mint körülnézni egy érintetlen padláson, negyven-ötven éve berendezett otthonban. Olyan lakásba is bejutott, ami a tulajdonos halála után a vagyonkezelőé lett.

– Soproni, hetedik emeleti lakás volt, 35 négyzetméteren. A korábban raktárosként dolgozó bácsi a küszöbön túl nem engedett be senkit, a lakását is raktárnak alakította ki. Kényszergyűjtő volt; szűk folyosó a polcrendszer között, a polcokon kimosott műanyag dobozok, üvegek, röpiratok, zászlók a harmincas évek végéről, millió cucc tételesen elkülönítve. Győrben mi ürítettük ki egy Erdélyből származó, régi vágású tanár házaspár családi házát. Értékes irodalmi művek, kották, de minden más tárgyon is látszott, hogy jó ízléssel, érzékkel, szeretettel választották, és hogy nagyon szerették a hazájukat is. Rokonok nélkül haltak meg. Másutt volt olyan fiú, aki apja házába be sem akart lépni, ideadta a kulcsot, és már ment is – jegyezte meg László.

A lakáskiürítés pár éves tapasztalatai megmutatták például: a magyarországi németek, svábok minden pillanatban készen állnak arra, hogy elszólíthatja őket az Úr. Nemcsak takarékosan élnek, de mindent becsben tartanak, az iratokat, dokumentumokat pedig rendszerezve.

Hogy számunkra, akik a veszprémi Takács László történeteit halljuk, mi az üzenet, amit ráadásul a járványveszély tesz még hangsúlyosabbá? Például az, hogy gondoljunk bele, egy család tagjaként mi a dolgunk, mi a felelősségünk!