A veszprémi tanár akinek volt bátorsága valósághűen tanítani a forradalmat

Ha szóba is került 1990 előtt, akkor úgy tanították, hogy „borzalmas” hetek voltak, ám családi körben sokszor az ellenkezőjét hallottuk. A 80-as évek közepétől már a tanárok egy része is éreztette: nem biztos, hogy minden úgy volt, ahogy addig sokan tanították.

Zeitler Gusztáv 1985-ben kezdett tanítani a Kállai Éva Gimnázium és Szakközépiskolában, a Padányi-iskola elődjében.

– Kivételes szerencsém volt: az akkori igazgató, Puklics József olyan vezető volt, hagyta az embereket dolgozni. Amikor becsuktam az ajtót, akkor azt mondtam, amit akartam – mondta el a Naplónak a történelemtanár.

– Ennek persze volt kockázata, hiszen egy olyan gyerek, akinek a szülei mást gondoltak, problémát okozhatott volna. Nekem talán szerencsém volt – mondta Zeitler Gusztáv. A pedagógus szerint a Kádár-korszaknak az volt az egyik látszólagos előnye (de valójában óriási hátránya), hogy nem voltak kikövezett, követendő szabályai, mint előtte a Rákosi-rendszernek.

– Abban a rendszerben tudták az emberek, ha nem beszélnek, akkor békén hagyják őket. A Kádár-rendszer látszólag megengedőbb volt, de valójában ugyanazok a korlátok léteztek, csak nem lehetett tudni, hogy ki botlik bele…

Konkrét példát is mondott a Padányi-iskola történelemtanára, aki a 70-es években volt előfelvételis katona. Ott is voltak „mindenféle emberek”, köztük kádergyerekek is.

– Előfordult, hogy politikai vicceket meséltünk egymás között, mégsem lett belőle semmi bajunk. Egy másik srác ugyanezért, de másutt el sem kezdhette az egyetemet. Az én korábbi tanítványaim között is voltak kádergyerekek, nem is titkolták, és meglepő módon nem jelentettek föl, hanem még örültek is, hogy hallhatták másképpen az 56-os történéseket – mesélte Zeitler Gusztáv. Neki legendás történelemtanárai voltak, köztük Horváth Géza – Hacsek tanár úr -, aki a Lovassy-gimnáziumban tanította.

– Ő elmondta, amit a rendszer elvárt, ránéztünk, és tudtuk, hogy nem a száját kellett figyelnünk, hanem a gesztusait. Amikor könnybe lábadt a szeme, mindenki tudta, miről van szó… Nekem erre már nem volt szükségem, néhány év után mondhattam, hogy népfelkelés volt, az ellenforradalmat ki sem kellett mondanom. Ha valaki tudta, hogy mi történt ’56-ban, az némi kockázattal, de elmondhatta. Az más kérdés, hogy megüthette a bokáját – tette hozzá Zeitler Gusztáv, aki megosztotta velünk azt is, hogy a forradalom után az édesapját is be akarta szervezni az új államhatalom, de aztán „leszálltak róla”.

– A nyolcvanas évek közepétől olyan mértékben széthullóban volt a rendszer (habár akkor ezt még nem éreztük), hogy a kiszolgáló apparátuson belül is sokan voltak, akik nagyon jól tudták, hogy az ideológia egy maszlag, a hatalom a lényeg. Sokan pedig a karrier miatt alkalmazkodtak – tekintett vissza Zeitler Gusztáv.

Felmerülhet a kérdés, hogy a diákok mit értenek a 64 esztendeje történtekből. Erre Zeitler Gusztáv úgy felelt: azok számára, akiket kezdő pedagógusként kezdett tanítani, és ’90-ben érettségiztek, mindez „élő dolog”.

– Megélték, mekkora csoda volt a vezetékes telefon, a banán a boltban vagy autó a Mer­kur­ból. Ha most tanítom? Távoli múlt, mint a honfoglalás. Ez egy érdekes történet számukra, nem megélt valóság, hiszen ezeknek a gyerekeknek a szülei is a korszak végén születtek. Ha az ember elmeséli nekik egy új Trabant beszerzését, azt, hogy négy évig várni kellett rá, jót nevetnek rajta, de semmit nem jelent számukra, ami nem baj – fogalmazott Zeitler Gusztáv.

Megkérdeztük azt is, volt-e emlékezetes október huszonharmadikája az elmúlt 30 évben.

– Nem voltam alapítója, de az elsők között csatlakoztam az akkor pozitív szerepet betöltő egyik rendszerváltó párthoz, az MDF-hez. Már létezett a várban a Brusznyai-emléktábla, ahová felmentünk megemlékezést tartani, amikor megérkezett egy közel félszáz fős csoport, akikről kiderült, hogy litvánok. Megkérdezték tőlünk, mit csinálunk. Elmondtuk, hogy Brusznyai Árpád 56-os mártír, és megkoszorúzzuk az emléktáblát. Egy litván kórus volt. Az énekkar tagjai elénekeltek egy nagyon mélabús dalt, meghajtották a fejüket, és csendben továbbmentek. Ebben minden benne volt, és azóta sem tudom úgy elmesélni, hogy ne érzékenyülnék el, ne szökne könny a szemembe, hiszen ők is ugyanazt a sorsot élték meg, mint mi, csak halmozottabban.