Egy modern kori kalandor, aki sört szerzett a Déli-sarkon

Gábor alkatát látva az ember nem is gondolná, hogy mi mindent teljesített már, se nem magas, se nem vállas, ráadásul olyan szerény, hogy leginkább arra büszke, hogy a Déli-sarkon is tud sört szerezni.

Mert hogy legutóbb azt, a Déli-sarkot hódította meg, de hat óceánátkelést, egy Grönland-átkelést ugyancsak kipipálhat. Az Antarktiszt 44 napos expedíció során járta meg, a Déli-sarkon ugyan nem ő volt az első magyar, de korábban hazánkból nem járt még ott senki, aki a sarkot a kontinens szélétől, 900 kilométeres távolságból közelítette meg. Mindemellett épített pár hajót, írt három könyvet. Bár gyermekkorában művésznek tanult, s az iparművészeti egyetem építész szakán végzett, a tanultakat leginkább a hajóépítés terén kamatoztatta.

A fiatal kalandor ma is, ha nehézségbe ütközik, az első meghatározó emlékét idézi fel. – Nagyjából 12 éves lehettem, amikor az iskolában tanultuk, hogy valaki lefutotta a maratoni távot. Megfogott a dolog, jó ötletnek tűnt, gondoltam, tájfutóként ez nekem is menni fog. A baráti kör lehetetlennek tartotta az ötletet, 18 év alatt nem is volt szabad ennyit futni. 13 évesen egy családi ebéd és vacsora között titokban lefutottam a távot. Négy és fél óra alatt teljesítettem. A szüleim sokkot kaptak. Pár évvel később kezdtem felfogni, hogy mit is tettem. A teljesítmény sportértékét ugyan nem tartottam nagyra, de meghaladtam korábbi önmagam – meséli Gábor, aki egyetemista korában sokat olvasott hajós utakról. Akkori párjával egy évre kiiratkoztak a suliból, és készültek az óceánon átkelésre.

– Közben jóformán azt se tudtam, hogy hol van az óceán, és hogy ott ötezer kilométert kell evezni.

Ötvenet se eveztem addig, de gondoltam, evezni mindenki tud. Mi magunk terveztük és építettük a kilencméteres hajót, hétezer munkaórával. Aztán kétóránként felváltva eveztünk 51 napon át, vegyespáros-világrekord lett ez. Klasszikus sikersztori, a hajó formatervezési díjat kapott, mi az év kalandja díjat és Guinness-elismerést. Nehéz volt eztán megmaradni a szárazföldön, óceán vitorlázásokra mentem, s másokat készítettem fel ilyenre. De egy idő után rájöttem, hogy egyedül is kellene ilyet csinálnom. Négy átkelésem volt, gondoltam, különleges lesz, ha kenuval indulok, ahogy még senki, egyoldalt lapátolva. Lassú dolog volt 77 napon át így egyedül. Akkor úgy gondoltam, hogy a magány a legnehezebb része az egésznek. De az Antarktisz megjárása után már nem tűnik annyira ingerszegénynek – emlékezik.

Aztán a hajózhatnékja lecsillapodott, jött a futás, több maraton, de felkészülések nélkül. – A célban szinte összeestem mindig. Azt gondoltam, hogy az ember ennyire van kalibrálva, ennél többet le se lehet futni. De egy barátom mondta, hogy ő is szokott edzésként heti két-háromszor maratont futni, egyébként meg 80-100 kilométereket inkább. Abszurdnak tűnt, muszáj volt kipróbálnom. Elkezdtem körözni a Margit-szigeten, lefutottam 100 kilométert reggelre. Pár hónap múlva az UltraBalaton versenyen 221 kilométert. Nem volt egyszerű, de ment, és hatalmas élmény volt. Az ultrafutó-közösségben azt érez­tem, hogy hazaérkeztem – vallja Gábor, aki aztán barátjának tavaly márciusban elképesztő ötlettel állt elő.

– Eldöntöttem, hogy átfutom Magyarországot, de hosszában.

Összesen 640 kilométeres távra készültünk. Soknak tűnt, senki nem csinálta még. Volt benne eltévedés, útlezárás, végül 681 kilométer lett, hét és fél nap alatt. Minden nap egy-egy iskolában beszéltünk a fiataloknak a sport és a mozgás fontosságáról, szépségéről, s futottunk 80 kilométert. Jó élmény volt – meséli. De Gábor sosem bír nyugodni, mindig újabb célok vezérlik. Érdeklődött a hegymászás iránt is.

– Gondoltam, meg kéne mászni a Mont Blanc-t, de azt már sokan legyőzték, így nem érdekes. Úgyhogy nem kocsival kéne menni addig, ameddig lehet, hanem a tengerszinttől, a tengerparttól indulni. Gondoltam, elfutok onnan a hegyig, négy-öt nap az egész. Csakhogy nem kalkuláltam bele, hogy közben mennyi hágó van, de megoldottam. Aztán úgy éreztem, itt az ideje, hogy megvalósítsam gyermekkori álmomat, és eljussak az Antarktiszra. De nem úgy, mint mások, akik állatokkal indulnak, melyeket közben megesznek, hanem szánnal, sátorral, kajával. Az ember húzza a szánt és halad előre. Úgy éreztem, ilyen élmény nélkül nem lehet élni. De nem tudtam síelni, nem nagyon voltam addig hidegben és magas hegyeken sem, viszont két éve jött egy ötlet, hogy mégiscsak meg kéne csinálni. Hamar kiderült, hogy nemcsak logisztikailag nehéz és anyagilag ez a legdrágább, amit ezen a bolygón ki lehet találni, de nagyon szigorúak a szabályok is. A repülőgépeket fenntartó cégek nagyon megnézik, kit engednek oda, ki miatt száll fel ezer kilométerről egy gép, ha menteni kell, miközben az első kórház 4500 kilométerre van Chilében.

Ide csak azt engedik, aki tuti biztos, hogy akármi lesz, ha kell, viszi a hóna alatt a lábát, de megy.

Nagyjából világviszonylatban évente hat embert jelent ez. Gondoltam, ez nyilván menni fog. Komoly stáb dolgozott mögöttem a szponzoráción, logisztikán. A logisztikai cégnél jelentkeztünk, de ők azt válaszolták, hogy Magyarországon tél sincs, hó és hegyek se, innen csekély az esély, hogy valaki felkészül erre. Találjon a Gábor valami más ötletet. Én már megszoktam az ilyen hozzáállást, az óceánátkelések előtt is hasonlóak voltak a vélemények. Ha az ember valami mást akar csinálni, mint a környezetében a többiek, akkor vissza akarják húzni. Nincs ezzel semmi baj, de ha mindig mindenki nyugiban lenne, akkor még mindig a fa tetején ülnénk – szögezi le a kalandor, akit nem lehetett eltántorítani gyermekkori vágya megvalósításától. Nekivágott.

Az első kvalifikáció ahhoz, hogy megkapja az engedélyt az Antarktiszra való induláshoz, egy polártréning teljesítése volt egy új-zélandi gleccseren. – A helikopter otthagyott bennünket, mondta a pilóta, hogy pár nap múlva jön, aztán összeszed bennünket, ha még élünk. Merthogy jön a vihar. A felkészítő azzal fogadott, hogy akikkel eddig dolgozott, azok hat éve versenyszerűen síelnek, én meg olyan furán fogom a léceket. Vagy nagyon profi vagyok és minden stílus fölött állok, vagy nem síeltem még. Mondtam, hogy ne aggódjon, egyszer már síeltem. De gyorsan tanulok, és fejben dőlnek el a dolgok, különben is pár hónap múlva meg megyek az Antarktiszra. Nem mondott semmit. Jött a vihar, sátrat állítottunk, abban feküdtünk a vihar végéig. Aztán a sátrat ki kellett ásni a hóból, és mire a végére értünk az összes feladatnak, jött értünk a helikopter. A felkészítő addigra azt mondta, hogy én erre születtem, menni fog.

Más öt évig szokott készülni rá, nekem három is elég lesz. Erre azt feleltem, hogy pár hónapom van.

Csakhogy addig még egy grönlandi túrát is teljesíteni kellett. Egy kisebb csapathoz csatlakoztam. Az expedíció 600 kilométeres és 29 napos volt, elég rangos, és sok mindent lehet tanulni belőle. Bonyolult és veszélyes a terep, helyenként a síléc elejét se lehet látni, olyan az időjárás. Nem mindegy, hogy mekkora a jég alattunk, belemegyünk-e egy mély hasadékba, vagy ki tudjuk kerülni. A szánom 80 kilós volt, óránként álltunk meg enni tíz percre. Ott az nem fért bele, hogy rakjunk be még ötnapi kaját, és nincs kisbolt, nem lehet feltölteni a készleteket, minden ki van számolva. Ha elfogy a kaja, hamar kihűl az ember, nem tud teljesíteni, és annyi. A sarkvidéki szél 110-es volt, az ember csak várta, hogy vége legyen a viharnak. Felmerült, hogy mi lesz, ha elfogy a kaja, mert a vihar nem akart szűnni. Rajtam kívül mindenki komoly hegymászó volt, tudták, hogy külső segítségnyújtás nem létezik. De aztán a vihar elmúlt, és éppen kitartott az étel.

Sokan nem is gondolják, de ott 29 napig nincs fürdés, ugyanaz a ruha van rajtunk, két hét után az ember a saját szaga elől se tud elbújni.

Persze mínusz 20 fokban és a szélben elfér a szag. Az utat teljesítettem, igaz, elfagyott a két fülem, az ujjaimmal egy hónapig semmit nem éreztem, de megkaptam az engedélyt az Antarktiszra. Értékes helyszín az, nagyon vigyáznak rá, pár kutatóállomáson kívül nincs ott más, csak hó és hideg. Mi 45 napra készültünk, a szánom súlya 92 kiló volt. Átlag 2,4 kilométert haladtunk óránként, de 2,9-nél gyorsabban egyszer sem. Szezonban még a nap se megy le ott, és roppant ingerszegény a környezet. Hiába próbáltam témát keresni, a háttér sem változott. A 22. napon jött szembe egy lánctalpas jármű, élelmiszert és üzemanyagot vitt egyik kutatóbázisból a másikba. Kérdezték, hogy kell-e valami segítség. Mondtam, hogy iszonyú nagy problémával küzdünk: reggelente másfél órát havat melegítünk, hogy inni tudjunk, mert nagyon fontos a hidratáltság, de három hét után már hiányzik egy rendes korsó sör. A sofőr odaadta a teljes készletét, így sikerült sört szerezni az Antarktisz közepén, 500 kilométerre a Déli-sarktól, ahol még baktérium sincs. Erre nem kicsit vagyok büszke – meséli nevetve. Innentől még három hét volt hátra, a 44. napon érték el a Déli-sarkot. Mínusz 31 fok van ott, 40-60 kilométeres szélben mentek, mindenki nagyon lefogyott, és komoly fagyási sérüléseik voltak. Gábornak az arcán leginkább.

– A végén az ember már azt sem tudta, hogy miért indult el. A csapatban együtt kellett maradni, ezzel sem volt egyszerű megküzdeni, de hatalmas élmény volt a tudat, hogy ezzel a hihetetlenül kis sebességgel ennyire szélsőséges körülmények között el lehetett érni ezt a pontot. Megható elvinni oda a magyar zászlót, de kitűzni nem szabad, csak felemelni egy fotó erejéig, ami után fél órát kell várni, hogy visszamelegedjen az ember keze. A világ legalján voltunk, kevés ember járt eddig itt. Zavarba ejtően tiszta és mozdulatlan a kontinens – sorolta élményeit Gábor, aki mindezek ellenére, vagy éppen mindezért szeretne visszamenni. Vallja: ezt a távot évente páran teljesítik, viszont soha nem tett még olyat senki, hogy az óceánparttól indulva érintse a Déli-sarkot, majd túloldalt az óceánig menjen. Az 2850 kilométer, 115 nap alatt el lehet érni. A modern kori expedíciós sarkvidéki sporttörténelemben ez az egyetlen út, amit még nem valósítottak meg. A Földön rajta kívül csak néhányan gondolkodnak ezen a távon. De szólóban indulna, lévén, hogy csapatban már járt arra.

– Tudom, hogy mi kell oda, sapka sál, ilyesmi. Valószínűleg kell két-három év, mire össze lehet logisztikázni – szögezi le, és semmi kétség afelől, hogy valóban újra meghódítja a déli sarkot. De addig is lefut néhány ultramaratont. Mindössze páréves hobbijában találta meg azt, amit az óceán közepén is. Csakhogy a 100–200 kilométeres futóversenyeken részt venni gyorsabb és biztonságosabb élmény szerinte. Hiszen az ember visszaér estére, vagy másnapra, no meg a család is kevésbé készül ki.