Fél karral, szívvel-lélekkel a kitűzött célok felé

E cikk íróját is meghökkentette jelenlétével az ép versenyzők között várakozó fiatalember, amikor az Ösküi Íjászok Egyesülete által szervezett örömíjászat résztvevőit fotózva megpillantotta őt. Árpád nem legyőzni jött másokat, hanem azért, hogy meggyőzze elsősorban önmagát és az embereket, hogy így is lehet ezt csinálni.

Váradi Árpád egy motorbalesetben vesztette el a bal karjának nagy részét. Sérült kezét Bal Szerencsének hívja.

– Tulajdonképpen ledobott a táltos vasparipa. Ez már 20 éve történt. A baleset után 17 évvel, úgymond, megvilágosodtam a sorsomat illetően, hogy mi miért történt ott és akkor. Feltettem a kérdést a Teremtőnek, hogy mégis miért történt ez velem. Tulajdonképpen azért, válaszolták odaátról, mert nem vettem észre még egészséges állapotomban azokat a figyelmeztetéseket, amelyeket küldött felém a Mindenható a létezés minden percében.

Kaptam egy oltári nagy pofont, amitől az ember általában letérdel, ott, annál a bizonyos „oltár”-nál, s onnan kell tudni újra felállni.

Mint annak a bizonyos tékozló fiúnak, aki a sok hányattatás, tapasztalás után megértette, hogy csakis a jó, a fény irányába haladva érdemes ezek után menni, és a lehető legjobban kell megélni eme földi világ minden mozzanatát – meséli.

A balesete után egyszer egy ismerőse megkérdezte tőle, hogyhogy nem lett még alkoholista, vagy miért nem vetett véget az életének. Ezen aztán elgondolkodott, és másnap – a bolti sorban állás közben látva az újságok címlapján a sok katasztrófát – elhatározta, hogy ő bizony nem kerül a címlapokra, csak mert gyenge volt és feladta. Hanem bebizonyítja – de nem másoknak, hanem elsősorban saját magának –, hogy nem vet véget e földi pályafutásának. Hiszen valami jó okkal született ide, erre a csodálatos bolygóra. Ennélfogva pólóján is ezt az eszmét hirdeti: Bár csonka vagyok, mint a hazám (a trianoni sorscsapásra utalva), de nem adom fel soha, nem biz ám!

S ha azt látják az emberek, hogy ő ebben az állapotában is képes megcsinálni dolgokat, akkor ezzel példát tud mutatni másoknak.

Sokáig töprengett azon, hogy a hagyományőrzés melyik formájához csatlakozzon, mígnem a Teremtő küldött számára egy üzenetet a magyar közmondás által: A név kötelez!

– Megélem a poklot, a mozgásomban való korlátozottságot, és megélem a mennyet is, ami maga az idő. Az a szabadidő, ami által annyit tudok magammal foglalkozni, amennyit csak akarok, azt és ott, akivel, ameddig én akarok. Árpádnak hívnak, ezen szakrális név által kaptam egy küldetéstudatot is, hogy ott kell elöl állnom, és jó példát kell mutatnom elsősorban a nemzetünk és az emberiség számára. Például ezzel az íjászattal, és minden más tevékenységgel, amit annak idején két kézzel sem biztos, hogy olyan jó minőségben, vagy egyáltalán meg tudtam tenni. Most pedig képes vagyok rá, sokszor még jobban, mint azelőtt – mondja meg­győződéssel.

Az íjászat úgy kezdődött nála, hogy egy soroksári barátjának a fia eljött hozzá íjászkodni, aztán ott felejtette az eszközt. Árpádnak megfordult a fejében, hogy mi lenne, ha kipróbálná. De hogyan? Elmeséli, hogy hetekig-hónapokig próbálkozott, még satuba is befogta az íjat.

Az első sikeres vesszőkilövés után a könnye is kicsordult az örömtől, ezután már nem volt megállás.

Elkezdte fejlesztgetni a technikáját. Mivel bal kézzel nem képes stabilan megfogni az íjat, és rövid a karjának bal csonkja, ezért kicsi a húzáshossza, és ezáltal nem tud messzire lőni. Sokat kell még fejlődnie, és folyamatosan töri a fejét egy olyan eszköz létrehozásán, amellyel az íjat a testére rögzítve nem engedné, hogy az elrúgja magát a karcsonktól lövéskor, ezáltal messzebbre és pontosabban tudna célba lőni.

Három éve a fejlődése érdekében megkereste Boros Józsefet, az Ösküi Íjászok Egyesületének elnökét, akit meglepett, hogy Árpi íjászkodni akar azért, mert szereti megélni a magyar hagyományokat.

– Először megdöbbentem a kérésén, mivel félkarú, és nem tudtam, hogy mégis hogyan szeretné ezt végrehajtani. De aztán az internet segítségével sokat tudtam segíteni neki. Közösen kerestünk olyan videókat, ahol megnéztük, hogy hasonló társai miként művelik ezt. Készíttetett magának egy íjat, aztán kijött a gyakorlópályára, kipróbáltuk, és igazítottunk rajta. Az első alkalmakkor még segítettem neki tartani az íjat, azóta sokat gyakorol otthon, és már felbátorodva versenyen is indult. Eljár ide hozzánk és az ország több pontjára megmérettetni magát. Bár még nem tagja egyesületünknek, de tervezi, hogy belép közénk. Követendő példa ő, hiszen fél karral vállalja az épek közötti versenyzést. Nem érzi azt, hogy bármi hátrány éri, csinálja szívvel-lélekkel – mondja róla az ösküi egyesület elnöke. – Az idő a legnagyobb kincse az embernek. A sportban még nagyon sokat kell hogy fejlődjek, de lélekben jó úton vagyok afelé a cél felé, amerre egy embernek ezen a földi világon haladnia kell – mondja Váradi Árpád, aki szerint az íjban mint szerszámban üzenet van a magyarság számára.

– Amikor az íjat készenléti állapotba hozzuk, akkor felajzottá válik az íjtest, egyszóval ideges lesz, hisz a megfeszített íj karjára ráakasztjuk az ideget, a „húrt”. Ezután lövési állapot, vagyis feszültség jön létre. Pont úgy, mint az embernél. S hogy ezt a felajzottságot, idegességet, feszültséget meg tudjuk szüntetni, ahhoz oldani kell, azaz elengedjük a vesszőt.

S ha az a bizonyos vessző célba ér, akkor megoldódott az, amit el szerettünk volna érni.

Így üzen számunkra szakrális értelemben ez az ősi szerszám, amely nemcsak a velünk szemben álló prédaállat vagy ellenség, hanem a bennünk rejlő rossz legyőzésére, meggyőzésére is alkalmas. Mindezek által fontos feladatunk, hogy először mindenki a saját portáján tegyen rendet: szellemben, lélekben, és azt majd követni fogja kellő fizikai erővel a test is. Ahogyan ezt az Szentháromság is tanítja számunkra. Szellem, lélek, test. Vagy ahogyan a magyar címerünkben a hármas halom utal az atyára, anyára és gyermekre – teszi még hozzá.