Egy fikció az Abigél továbbgondolására

De jó is lenne, gondolja a néző, aki belefeledkezik a történetbe, mint egykor – gyermekkorában – a mesékbe, és örülünk, hogy végül a gonosz boszorkány került a kemencébe.

Azután mégiscsak kibújik az emberből a történész. A nem történészből pedig a felnőtt, aki megélt már néhány évtizedet és tapasztalt néhány keserűt, sőt, nagyon keserűt is. Most éppen Nagy Imréről szóló könyvünket fejeztük be (M. Kiss Sándor barátommal és újdonsült szerzőtársunkkal, Riba Andrással), amikor is az emberi aljasság és a politikai cinizmus mélyrétegeiből visszatérve a mindennapokhoz újból eszembe jutott – csak úgy véletlenül –, hogyan alakulhatott a Matula Intézet sorsa, és Szabó Magda nagy sikerű műve főbb szereplőinek további élettörténete. Próbáljuk meg folytatni képzeletben, de a történelem tényeinek szigorú korlátai között a Matula Intézet és a megszeretett vagy ellenszenvesnek ítélt, jól ismert szereplők életútját.

Ez természetesen fikció, de olyan fikció, amely mint említettem, szigorúan a történelmi valóságon alapul. Mi már ugyanis abban a helyzetben vagyunk, hogy tudjuk az egyházi iskolák sorsát, s sok-sok ember életútját a háború után. Az egyes szereplők esetében pedig ugyancsak a valós történelemből ismert sorsok jelenhetnek meg. Olyan sorsok, amelyek első szakaszukban nagyon hasonlítottak Szabó Magda hőseinek történetéhez. Látjuk tehát, hogy a háború végén összeomlik a régi világ, s maga alá temet mindent, ami a háború előtti életet jelentette. Jót és rosszat egyaránt. Szembesülünk ugyanakkor a szovjet katonai megszállással. Minden erőszakkal és félelemmel, amely az újabb megszállás következménye lett. Az új világ nyitánya, mondhatnánk.

Horn Micinek sikerül még időben elmenekülni és Amerikába jutni. Befolyásos barátai révén ugyanis megbízható értesítést kap. A szovjet politikai rendőrség keresi, s így az utolsó pillanatban még lehetősége nyílik a menekülésre. Villája a szovjet városparancsnokság székhelye lesz, képei és egyéb műtárgyai ládákba kerülnek, és kelet felé veszik az irányt. A szovjet városparancsnok elrendeli, hogy a Matula Intézetben folytatni kell a tanítást, és így 1945 végén az utolsó osztály – pontosabban az osztályból elérhető 12 tanuló – leérettségizhet. Az új politika számol ennek a lépésnek a propagandaértékével.

Árkod püspöki székébe ugyanakkor egy kriptokommunista lelkészt helyez a kommunista vezetés, aki a nagy hírű intézetet átadja az államnak. A Matulából gépállomás és iparitanuló-iskola lesz, amely nemsokára Rákosi Mátyás Ifjúmunkás Képző Intézménnyé alakul. 1956 után eltűnik ez a cégtábla, és Magyar–Szovjet Barátság MGTSZ Iroda felirat kerül az épületre. Abigél szobrát benövi a bozót, hiszen nincsen, aki a parkot gondozza. A „szép új világ” építése közben ugyan ki foglalkozik egy régi szoborral, amiről azt sem tudják, beilleszthető-e egy „haladó” ideológiába?

Vitay tábornokról tudjuk, hogy a németek fogja lett. Nem végzik ki, a mauthauseni táborba hurcolják. Itt éri a tábor felmentése, s a tábornokot előbb amerikai tisztek hallgatják ki, majd átadják a szovjet elhárításnak. Vitay tábornok már itt jelzi, hogy jelentkezni kíván az új magyar hadseregbe. Hazatérése után nyomban szolgálattételre jelentkezik, ügyének elbírálása azonban hónapokig tart. Ezalatt fizikai munkát vállal, a vásárcsarnokban rakodó. Ügyében végül kedvező döntés születik, és az új hadseregben altábornagyi rendfokozattal kap feladatokat. Úgy tűnik, élete rendeződik, állami kitüntetésben is részesül. 1949-ben azonban letartóztatják, és koncepciós perben – folytatólagosan elkövetett háborús bűntettek hamis vádjával – halálra ítélik, kivégzik, majd jeltelen sírba temetik. (Az a körülmény, hogy Vitay tábornok sorsának valóságalapja e sorok írójának képzeletében Kozma István altábornagy történetét idézte fel, nem a véletlen, hanem a történelem műve.)

Az álnok Kuncz Ferivel Árkodon főhadnagyként találkoztunk. A Vitay lány szerencsés szöktetése után vélhetően Budapestre megy Gina után, majd eltűnik. Kiderül, hogy sikerült „átigazolnia” a szovjet hírszerzéshez. A vezérkar tisztjeivel kapcsolatos ismeretei miatt érdeklődést tanúsítanak iránta, s miután elvégeztetnek vele több szovjet tanfolyamot, a katonapolitikai osztály beosztottja lesz. Alantas szerepe itt kiteljesedik, rendfokozata is emelkedik – egy darabig. 1950-re azután megszakad a kétes karrier, Kuncz őrnagy ugyanis tehertétellé válik. „A mór megtette kötelességét, a mór mehet” – egy likvidálási parancs nyomán („vadászbaleset”) elhalálozik, katonai tiszteletadással temetik el.

Vitay Georgina a sikeres szökés után átvészeli a front rémségeit is. Tanyán rejtegetik előbb a portyázó nyilasok, később a szovjet katonák elől. 1945 őszén visszakerül a Matulába és leérettségizik. Kiváló nyelvtehetség, így a külügyben tolmácsként alkalmazzák. Főleg a francia követséggel kapcsolatos tárgyalásoknál működik közre, ahol a követség másodtitkárával kerül közelebbi kapcsolatba. Apja letartóztatása azonban az ő pályáját is kettétöri: kémkedés címén koncepciós perben 15 éves börtönbüntetést szabnak ki rá. A börtönben továbbra is fordítóként alkalmazzák, így helyzete könnyebb, mint a többi rabé. 1956-ban kiszabadul, Franciaországba menekül, ahol találkozik Horn Micivel. Beszélgetéseikből fény derül a helyi ellenállás történeteire, s azt is megtudhatjuk, hogy a politikai rendőrség felszámolja a nem kommunista ellenállók sejtjeit. A Magyarországon maradt ellenállók Recsken végzik, és még az emléküket sem szabad szóba hozni.

Torma Gedeon igazgató úr – miután 1945–1946-ban az utolsó osztály leérettségizett – kényszernyugdíjazási határozatot kap. Többet nem engedik az ifjúság közelébe. Csekély nyugdíjából tengődik, emlékiratait írja. Megéri a forradalom kitörését, és másnap békében távozik az élők sorából.

Kalmár Péter tanár úr, emlékszünk, lelkes antibolsevista a háború éveiben. Megnyilvánulásai persze nem maradnak titokban a szovjet politikai rendőrség előtt sem. Letartóztatják, aztán pedig a Szovjetunióba hurcolják. Szovjetellenes agitáció miatt nyolc év kényszermunkára ítélik, amelyet különböző szibériai munkatáborokban tölt le. 1955-ben hazaengedik a szovjet hatóságok. Magyarországra érve a politikai rend­őrség nyomban kihallgatja, egyúttal felkínálja neki, hogy ügynöki szolgálatok fejében gimnáziumi tanári állást, valamint lakást kap.

Kalmár Péter elfogadja az ajánlatot, és tucatszámra írja az ügynöki jelentéseket tanártársairól, többek között gyermekkori barátjáról is. (Ez az életpálya megint nem e sorok írójának fantáziájában jött létre. A szegedi „Körmendi” fedőnevű ügynök sorsa megegyezik a történet minden szavával, ő a Ságvári Endre Gimnázium tanára lett, és Bálint Sándor professzorról – gyermekkori barátjáról – is számos jelentést készített.) Kalmár Péter így végül beilleszkedik a kádári diktatúra erőszakszervezetének rendszerébe, olyannyira, hogy saját elítélését is igazságosnak tartotta.

Kőnig tanár úr és Zsuzsanna testvér házasságra lépnek. A Matula Intézet megszűnése után Kőnig a budapesti egyetem latin tanszékének tanársegédje lesz, és ígéretes tudományos pálya előtt áll. Zsuzsanna kórházi betegápolóként dolgozik. 1949-ben Kőnig pályáját keresztbe törik, „klerikális múltja miatt” eltávolítják az egyetemről. Hosszabb hányattatás után 1955-ben gimnáziumi állást kap, majd a forradalomban forradalmi bizottsági elnöki tisztséget vállal. „Rendpárti forradalmár”, a jog és az erkölcs erejében bízva tart rendet és akadályoz meg minden személyes kilengést. Kőniget a forradalom bukása után letartóztatják. Koncepciós perben elítélik és kivégzik mint tudatos ellenforradalmárt. Kőnig pályájának történelmi alapja a veszprémi Brusznyai Árpád sorsa, s ezt bocsássa meg a szerzőnek a tisztelt olvasó. Felesége a Kádár-kor megaláztatásait elviselve betegápolóként dolgozik, miközben felneveli a kislányukat, akiből aztán zenetanár lesz.

1990-től új idők köszöntenek Árkodra is. Az árkodi püspöki széket ismét nemzetéhez és egyházához hű személy tölti be. Fontos feladatának tekinti a Matula Intézet visszaszerzését és újraindítását. A Matula Intézet megújulva áll előttünk – a rigorózus szabályokra már senki sem emlékszik. Az első évnyitóra meghívják a már nyugdíjas Zsuzsanna testvért, aki a diakonisszák egyenruhájában veszi át az intézet emlékplakettjét.

Az elvadult kertet rendbe hozzák, aminek köszönhetően Abigél szobra előbukkan a bozótból, azonban már senki sem tudja a fiatalok közül, hogy milyen hiedelmek fűződtek a szoborhoz, csak Zsuzsanna mosolyog rejtelmesen. Azon csodálkoznak, hogy mit keres a korsóban egy összehajtott papírlap, amelyen olvashatatlan írásnyomokat fedeznek fel. Az utolsó üzenet, amelyet Abigél már nem tudott teljesíteni.

1995-ben, az ötvenéves érettségi találkozón megjelenik az utolsó érettségizett osztályból öt növendék: Vitay, Torma Piroska, Kiss Mari, Bánki és Kriger. Röviden elmondják az életútjukat. Koszorút helyeznek el az iskola falán Torma Gedeon igazgató úr emléktábláján.

A kép és a képzelet szülte történet – tetszés szerint – tovább folytatható…

(A szerző nyugalmazott büntetőkollégium-vezető bíró, jogtörténész.)