Varga András, a Sétáltató az ebeknek és a gazdiknak is segít

Varga Andrással és kutyájával, Boomerrel séta közben beszélgettünk. – Boomer 4,5 éves mentett pitbull. Nyíregyháza környékéről mentették, aztán gazdáról gazdára járt, másfél évesen került hozzám, és akkor kezdődött az én „kutyás életem” is úgy igazán – mesélte András.

Elmondta, az emberek nem tudják, mit vállalnak azzal, ha az otthonukba fogadnak egy kutyát. – Jó esetben ez egy 10-15 éves elköteleződés. Itthon három lehetőség van kutyát szerezni, vagy örökbefogadnak, vagy vásárolsz egy szaporításból, vagy – és ez a legjobb irány- tenyésztőtől vásárolsz kutyát. Rengeteg szaporítás van Magyarországon, emiatt túltelítettek a menhelyek, és emiatt lesznek sokan az ideggyenge állatok, mert nem stabil, egészséges felmenőktől származnak. Sokan nem tudják, hogy a kutyatartás nem csak abból áll, hogy megveszem az állatot és megetetem. Rengeteg törődést igényelnek, iszonyat sok lemondással járnak – tette hozzá.

András főként a rehabilitációval foglalkozik, viszont sokan teljesen alapvető kérdésekkel – lábhoz hívás, sétálás – keresik a szakembert.

– „Nem tudunk az utcán sétálni”.

Ez a leggyakoribb, amit hallok. A kérdés mindig az, hogy miért nem? Általában a legtöbb probléma alapja a mozgáshiány. Nagyon sokan elfelejtik azt, hogy az nem mozgás egy kutyának, hogy sétálok vele tizenöt percet a ház körül. Fajtától is függ, mert egy kisebb testű kutyával nem feltétlenül lehet három órát sétálni, viszont a nagytestű kutyáknak minimum napi egyszer, az egészségügyi sétákon kívül másfél órát érdemes lenne aktívan tölteniük. Az egészségügyi sétánál azt érdemes végiggondolni a gazdiknak, hogy mi, emberek sem bírunk ki egy nap hat óránál többet anélkül, hogy mosdóba kéne mennünk, a kutyák is így vannak ezzel.

Varga András csak egyéni foglalkozásokat tart, úgy gondolja, mindenki megérdemli a neki járó, személyre szabott teljes figyelmet.

– A csoportos órának az a veszélye, hogy sosem tudni, milyen kutya érkezik. Sokszor hallottam már, hogy „az én kutyám nem bánt”, vagy „még sose csinált ilyet, nem tudom, most mi ütött belé”: aki ilyeneket mond, nem feltétlen mond igazat, ezért is tartom fontosnak az előzetes személyes megismerkedést.

Abból, ahogyan a kutyáddal sétálsz a városban, rengeteg dolgot meg lehet tanulni:

látod, hogyan viszonyul az emberekhez, más kutyákhoz, hangos zajokhoz. Többek között ezért is vágtam bele a Sétáltató projektbe, mert belefáradtam, hogy kutyasétáltatáskor a többi gazda nem tudja megfékezni a saját kutyáját, vagy nekem, vagy a kutyámnak estek neki. Úgy döntöttem, segítek az embereknek, hogy harmonikus legyen a kapcsolatuk a kutyájukkal.

A Sétáltató vállalkozás híre szájról szájra terjed a városban, egyre többen fogadják el, hogy a kutya viselkedése a gazda reakcióin múlik. – Ha a gazda nem elég magabiztos a sétáltatás közben, és feleslegesen össze-vissza rángatja a pórázt, a kutya ideges lesz, és még inkább ellentétesen fog viselkedni, mint ahogyan azt mi szeretnénk. Az állatnak éreznie kell, hogy mi vagyunk a falkavezérek, és ez nem megy akkor, ha ezt mi magunk se hisszük el. Ha séta közben megijedünk egy szembejövő kutyától, a mi állatunk automatikusan meg akar védeni minket és saját magát, mert nem érzi, hogy biztonságban lenne mellettünk.

Mindig a kutya gazdáján múlik, hogy mennyit változik a személyisége az állatnak. Vannak persze örökölt tulajdonságok, ösztönök, de ezeket kordában lehet tartani. Azt nem szabad elfelejteni, hogy a sztereotípiák, akárcsak az embereknél, a kutyáknál sem áll fenn minden esetben.

A legnagyobb tanulság valóban az, hogy a kutya mindent érez rajtunk.

A félelmet, a kétkedést, de még azt is, ha szomorúak vagyunk. András mindenkinek azt tanácsolja, hogy a kutyasétáltatáskor hagyjuk otthon a személyes problémáinkat, azzal az idővel a háziállatunkat, a társunkat tiszteljük meg, a kutyának is szüksége van az „én-időre”.