Ez a torony már nem pokoli – A szegénység az egyik legnagyobb probléma

Találkozónk van az épület előtt. Az ott állók egy része fogadja a köszönésünket, a többiek hidegen méregetnek minket. „A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét prog­ramjának az a lényege, hogy a részévé válunk az életüknek.” Ez a mondat órákkal később hangzik majd el Szarka Bélától, a program vezetőjétől, aki a diploma megszerzése, 1998 óta a szociális szektorban dolgozik, és a vezetőnk a pokolinak mondott toronyban tett látogatásunk során.

– Idén decemberben lesz nyolc éve, hogy a korábbi munkahelyem megszűnt – mondja Szarka Béla az irodájában percekkel később. – Az egy támogató szolgálat volt, amely Veszprém megye öt kistérségét fedte le, és szolgálatvezető voltam ott. Nagyon szerettem azt a munkát. Fogyatékkal élő emberek élethelyzetén igyekeztünk segíteni – tekint vissza a szociális szakember.

Bélát, aki az ELTE-n végzett szociológia–szociális mun­kás szakon, annak idején a munkaügyi központ irányította a szeretetszolgálat egyik vezetőjéhez.

– 2013. december 13-án kezdtem el a munkámat a pokoli toronyban. Akkor azt gondoltam, hogy egy karácsonyt kibírok, aztán lelépek. Elsőre ez a hely kemény és vad volt. Mégis: az életemben a karácsonyok a fokmérők, nagyon fontosak. Úgy alakult, hogy az itteni karácsonyok kezdtek egyre jobbak lenni, én pedig egyre inkább ráéreztem a torony dolgaira. A tiszteletet itt azzal lehet kivívni, ha betartod a szavadat, és illik emlékezni arra, hogy mit mondtál valakinek például négy éve. Ő emlékezni fog rá – hangsúlyozza Béla, aki a legtöbb lakónak tudja a születési dátumát. Sőt, azt is, ki honnan származik.

Kétszáztízen élnek a toronyban, 37-en a III. emeleten lévő rehabilitációs átmeneti szállón. A többi ember leginkább kis fős háztartásokban, de vannak gyerekesek is.

– Eléggé el van idősödve a ház, nem nagyon vannak gyerekek. Itt a szegénység az egyik legnagyobb probléma. Ez a szegénység más, mint például a miskolci Lyukóvölgyben vagy a fővárosi Hős utcában. A lakók fele veszprémi, negyedük megyei, míg a többiek az ország minden részéből érkeztek. A 210 lakóból 101 aktív korú, ebből 80-an dolgoznak. Húszan betegség vagy egyéb okokból nem végeznek munkát. A dolgozókat a környező vállalatok foglalkoztatják. Az a cél, hogy normális társasházzá váljon a közösség. Mi azért dolgozunk, hogy ne legyen ránk szükség. A középtávú célunk az, hogy híd legyünk a város és a torony között. Írja le azt is: már nem szeretjük a pokoli jelzőt. Ez a torony, pokoli nélkül. Egy társasház – jelenti ki Szarka Béla, aki a legnagyobb itteni sikerének azt tartja, hogy

az itt élőkkel elfogadták egymást, és ki tud értük állni.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat szociális szakembere a Jelenlét program vezetőjeként büszke arra is, hogy két pedagógust meg tudtak tartani a toronyban: egy fejlesztő- és egy felső tagozatos tanárt. Van egy segítője is, aki a torony közös képviselője egyben, és van biztonsági szolgálatuk. Fontosnak tartja a foglalkoztatást, ezért is van öt emberük a házban és körülötte, akik közfoglalkoztatásban vannak.

Az, hogy az épület körül rend van, nekik köszönhető. Persze a hulladékkérdés itt is probléma, mint bárhol másutt, ám itt hatványozottan.

– Szeretnénk elérni, hogy a ház kívülről ne így nézzen ki. Ha nem így festene, mindenki másképpen tekintene rá. Legutóbb azt mondta nekem valaki, hogy „Béla, ti rosszabbul néztek ki, mint amilyenek vagytok”. Jó lenne például, ha találnánk a megyei vállalatok között olyan támogatókat, amelyeknek hirdetési felületre lenne szükségük, ebből megújulhatna a torony külseje. Mentális tekintetben pedig azt szeretném elérni, hogy az itt élőknek ne legyen kisebbségi érzésük a városban azért, mert itt élnek. Ne legyenek kiközösítve, ne súgjanak össze mögöttük – jegyzi meg Szarka Béla.

Idegenvezetőnkkel nekivágunk a toronynak. Percekkel és néhány emelettel később a ház közösségi terébe érünk.

– Itt rendezzük meg az ünnepségeinket. A vallási és a családi ünnepeket igyekszünk mindig megtartani, de itt szoktak lenni a lakógyűléseink is. Legutóbb zárható kaput és szervezettebb parkolást kértek a lakók, akik kezdenek ugyanolyan problémákkal szembesülni, mint bármely más társasházban. Ha ennek az az ára, hogy pár száz forinttal magasabb legyen a közös költség, abba is zokszó nélkül belemennek – hangsúlyozza.

Béla büszkén meséli azt is, hogy lassan az udvar és a kert is megtelik élettel. A közösségi tér másik felében egy társalgóba jutunk.

– Amikor a szeretetszolgálat 2009-ben idejött, akkor ebben a teremben sem volt fűtés, ám az emberek itt jöttek össze melegedni. Mára szerencsére mindenhol van fűtés, de esténként továbbra is összejönnek itt az emberek, leülnek, beszélgetnek. Aki akar, itt tud főzni, illetve lehet fürdeni és mosni is – mondja.

Gyalogolunk tovább, Béla pedig arról beszél, hogy itt minden emelet egy utca, és mindegyik utca olyan, amilyenné a lakói formálják. Nagyjából a torony lakásainak fele a szeretetszolgálaté, a többi magánlakás.

A negyedikre érünk, újabb szobák tárulnak fel.

– Ez a tanterem, amely 2012-ben az integrációs program keretében készült. Beiskolázottaknak épült, 48 embernek adtak szakmát. Többek között kőművesek, kertészek és biztonsági őrök tették meg itt az első lépéseiket. Azóta itt működik a tanoda is, itt tudnak foglalkozni a gyerekekkel – fűzi hozzá Béla.

Néhány ajtóval odébb a korai fejlesztőbe jutunk, amely idegenvezetőnk szerint azért fontos, mert a pedagógus kolléga itt foglalkozik az alsó tagozatosokkal és az óvodásokkal, hogy a gyerekek ne legyenek hátrányban. Kiállunk az erkélyre, miközben alattunk dübörög a Házgyári út. Lemutat az udvarra:

– Régebben volt fóliasátrunk is, aztán most jött két lakó, hogy foglalkoznának vele. Vettünk palántákat, ők pedig nekiláttak. Egyébként az itteni focipálya valamikor a 70-es években ragyogó sportlétesítmény lehetett, már csak azért is, mert lelátóval és villanyvilágítással is fel van szerelve. Mögötte szoktuk tartani a családi napokat – mutatja.

Az imaterembe tartva Béla számot vett azokról, akiket elvitt a koronavírus-járvány. Az első két hullámban nagyon szerencsések voltak. A lakók minden óvintézkedést betartottak, jóformán a folyosóra sem mentek ki. Azonban a harmadik hullám alatt sokan meghaltak, köztük a torony jellegzetes, karizmatikus személyiségei. Az imateremben értük is gyújtottak gyertyát.

– A hit nagyon fontos, jómagam is hívő ember vagyok. Amikor elkezdtem itt a munkát, a missziót, sokszor csak a Jóistenhez való fohász segített. Nemrég megkezdődött a házban a hitélet is, amire 2009-ben volt próbálkozás, de akkor elhalt, nem volt befogadó a közeg. A pandémia alatt viszont feléledt az igény a közös imára, a fohászra. Mostanra két atya jár rendszeresen a toronyba – hangsúlyozza Béla.

Az egyik lakásban egy kétgyermekes, várandós anyuka és párja fogad minket. A hölgy felel a ház tisztaságáért, míg férje a VKSZ Zrt. munkatársa.

– Kiskorom óta szeretem a vonatokat. Öregapám Zalában lakott, oda mindig vonattal mentünk, így beleszerettem a vasútba – mondja büszkén Horváth Mihály a vasútmodell-gyűjteménye mellett. Megtudjuk: Mihály komoly terepasztal-építésbe fogott, ehhez Béla intézett neki a házban egy helyiséget, melyet szeretne beépíteni. Mint mondja: „Az embernek legyen álma!”

Horváthék egyébként nemrég költöztek a házon belül, lassan öten lesznek. Büszkén újságolják, hogy a két kisfiú mellett a következő gyerek várhatóan augusztusban érkezik. Gyöngyi, a feleség a toronyban dolgozik, Bélától kapott munkát. – Szeretem csinálni. Jó érzés, ha szép a lépcsőház – mondja az édesanya.

A családfő szeretne egyszer családi házban lakni, de tudja, hogy ezt nagyon nehéz elérni. – Örülök, hogy van munkám. A modellek? Hangosmodellek, mindegyiknek van hangja. Ez a gyűjtemény hat év munkája. Az elsőt még az ösztöndíjamból vettem, az egy Piko GySEV Taurus volt. Amikor telik rá, akkor bővítem a kollekciót. Ha lenne érettségim, azonnal jelentkeznék mozdonyvezetőnek – mosolyog Mihály.

Hosszú Vilmosné szintén az otthonában fogad minket, amely szociális bérlakás. – Öt éve élünk itt. Korábban dolgoztam a Bakony Műveknél, óvodában, telefonos cégnél, panzióban, konyhán. Egy éve, a koronavírus-járvány kitörése óta nincs munkám. Remélem, hamarosan ez megváltozik – tekint előre az asszony.

Mária augusztus 8-án lesz hetvenesztendős. A fiával él a torony második emeletén egy tizenhét négyzetméteres lakásban. – Nagyon nehéz…Nem gondoltam volna, hogy így kell majd élnem hetven­évesen – sóhajt a hölgy.

Közben megjön a fiú, Hosszú Zoltán. Ő a ház körül külső munkákat végez. – Hajnalban lemegyek, összeszedem a szemetet, nyolc órára a parkolót is rendbe teszem. Szeretek egyedül dolgozni. Béla sokat segít – mondja Zoltán.

– Zoli sok mindenen átment. Én is, de próbálom egy kicsit keményebben tartani magam – hajtja le a fejét Mária, fél szemmel a fiára nézve.

– Nekünk sokszor az a hivatásunk, hogy akiktől elfordul a társadalom, azok felé forduljunk, és vegyük őket a szárnyaink alá – hangsúlyozza Szarka Béla. – Rajtam már másképpen fognak az érzések, hiszen itt élek velük a toronyban. A legtöbb lakásban otthon vagyok. Az itt élők nagyon jó emberismerők, hiszen tudják, ha csak „zsoldos” vagy, de azt is, ha szívből végzed a munkádat. Szerintem minden munkát kizárólag szívből érdemes csinálni. Itt biztosan! Az itteni emberek életének a részévé váltunk.