A szabadsága mellett első szerelmétől is megfosztotta a kommunista rendszer Molnár Józsefet

– 1929-ben születtem Budapesten, értelmiségi szülők gyermekeként. A szovjet horda betörése azonban derékba tört mindent, aknavetőkkel szétlőtték lakásunkat és apám építész irodáját is. A pincében húztuk meg magunkat, szinte semmink sem maradt. Egy napon egy orosz katona jött le a lépcsőn. Édesapám karóráját elvette, majd édesanyámra nézett, aki a hideg miatt két pongyolát vett fel ruhájára, és az alsó kissé kilátszott a felső alól. Halálra rémülve tartotta karjában kisöcsémet. A mongolképű katona odalépett, felemelte a felső pongyolát, és felkiáltott: spion! Úgy gondolta, hogy aki kétféle ruhát hord, az csak spion, vagyis kém lehet. Megindultak felfelé a lépcsőn, majd az udvaron anyámat a falhoz állította, Péter öcsémmel a karján. Rettenetesen megrémültem, de követtem őket. Nekem tizenévesen már volt fegyverem, amit ekkor használni is kellett. Az oroszt lábon lőttem, ő összerogyott, mi pedig elmenekültünk. Ez volt az első találkozásom a kémkedés vádjával, ám sajnos nem az utolsó. Az ÁVH sötét pincéiben később gyakran feltűnt ez a kép. Egyben ez volt az az epizód, amely korai emlékeim közé örökre bevéste a „felszabadító hős szovjet hadsereg” tetteit, abból az időszakból, amikor betörtek hazánkba, raboltak, fosztogattak, gyilkoltak, erőszakoltak. Bűneik soha nem évülnek el, s számomra érthetetlen, hogy ma is élnek olyanok köztünk, akik ezeknek állítanak emlékművet – emlékezett vissza Jóska bácsi.

A kommunista rendszer gaztettei között önálló fejezetet képez a hamis jegyzőkönyvek készítése, az adatok megmásítása, a dezinformálás. Bárki lehetett egyik napról a másikra ellenség, kém, felforgató, „ellenforradalmár”, külföldi, de akár köztörvényes bűnöző, tolvaj is.

– 1953-ban én is megismertem a „csengőfrászt”, a szörnyű érzést, a halálfélelemtől való öntudatlan reszketést, ami nem múlik el soha.

Éjjel két órakor csöngettek. Négy civil ruhás ávós állt Galamb utcai lakásom ajtajában. Bevittek az Államvédelmi Főparancsnokságra. Az első napon megtudtam, hogy engem nem Molnár Józsefnek, hanem Müller Józsefnek hívnak. Sőt, arról is értesültem, hogy német származású vagyok, rokonaim külföldön élnek, és természetesen valamennyien kémek. Ezért vagyok én is kém, már születésem óta. A felvett jegyzőkönyvből kiderül, hogy kémiskolát végeztem Nyugat-Berlinben. Tehát németté nyilvánítottak, apám születési helyét Németországba helyezték. Még sok más terhelő dolog is a jegyzőkönyvbe került a vizsgálatot folytató tiszt fantáziája jóvoltából. A jegyzőkönyveken nem szerepel sehol az aláírásom, de ők ezt sem tartották fontosnak. Talán felesleges mondanom, hogy soha nem jártam Nyugat-Németországban, ahogy a kémiskoláról sem tudtam.

Végül a kémkedés vádját ejtették, tiltott határátlépésért ítélték el másfél évre. Igaz, még az országhatár közelében sem járt. Szabadulása után jött a mindent elsöprő szerelem Psota Irén személyében. Nem sejthették, hogy csupán tizenöt hónapig tart a kapcsolat, amit a politika, vagyis a kommunista diktatúra bosszúja tört derékba. Psota Irén nemzedékének egyik legendás színésznője volt, aki több mint fél évszázados pályafutása során valamennyi műfajban bizonyította egyedülálló tehetségét. Férfiak százai hevertek a lába előtt, de neki csak Molnár József kellett. Három férje is volt, de az igazi szerelem csak rövid időre adatott meg számára, a sármos és jómódú belsőépítész személyében. „Megtapasztaltam, mi a boldogság és mi a fájdalom, mi a beteljesedettség és mi a sivárság, mi a vágy és mi a valóság” – fogalmazta meg életének sommáját a valaha élt legnagyobb magyar színészeink egyike 2016-ban bekövetkezett halála előtt.

Az 1956-os forradalom idején a fegyvert fogó pesti srácok közé tartozott az ifjú Molnár József is, aki a szabadságharc számos történelmi helyszínén volt jelen személyesen. Megtettek mindent a szabadságért azon az őszön, ám sokan nagy árat fizettek mindezért.

– 1956. november 4-én hajnalban édesanyám rám kiáltott: „Jóska, dörögnek a fegyverek, és te még itthon vagy?” Én gyorsan összekaptam magam, és átrohantam Budára, a Széna téri harcokban vettem részt. A forradalom idején itt volt a második legjelentősebb fegyveres ellenálló központ a Corvin köz után. Lőttünk, s készítettük a Molotov-koktélokat. Jó pár harckocsit tettünk harcképtelenné. Én fotóztam is az orosz tankokat, de a képek nagy bánatomra később megsemmisültek. Küzdöttünk, de a túlerő olyan nagy volt, hogy esélyünk sem volt.

„Csapataink harcban állnak!” – mondta Nagy Imre híressé vált rádióbeszédében ezen a napon, de ez ekkor már nem fedte a valóságot. Ez inkább lelkesítés volt, és az esetleges nyugati segítség reménye motiválhatta. Az én részvételemet 12,5 év börtönnel jutalmazták. Azt, hogy ilyen „könnyen” meg­úsztam, a húgomnak köszön­hetem. A nyomozótisztem, Fenyvesi István a kilenc hónapos nyomozás alatt azt mondta, ha Jutka nem lenne olyan gyönyörű, már felakasztattam volna magát! Egy szál ruhában jöttem ki 1971-ben, az ÁVH mindenemet elrabolta, lakásom, irodám elveszett. Mondták, majd kiheverem, talpra állok. Ám ahogy valahol elhelyezkedtem, másnap behívatott a párttitkár, és közölte, „fentről szóltak”, sajnos nem maradhatok.

Az összességében tizennégy év börtönt még további tíz év megbélyegzettség, diszkrimináció követte. A Kádár-huszárok a sarkamban voltak, még attól sem riadtak vissza, hogy második feleségemmel történt megismerkedésünk után a lakásán megjelenjenek, és azt állítsák rólam, hogy veszélyes bűnöző vagyok, akit folyamatos megfigyelés alatt tartanak. Szegény Ágnes, ő is megismerte a csengőfrászt, amit soha nem hevert ki, a félelem végigkísérte az ő életét is. Ma, sok viszontagság után boldogan élek Badacsonytördemicen, mostani feleségemmel, Tündével, aki gondoskodik rólam, segít mindenben, még abban is, hogy feledjem azt a sok rosszat, amit átéltem.

Vitéz Molnár Józsefet a kommunista rendszer súlyos börtönévekkel sújtotta, ám 1990 után elismerték a hazáért, a nemzetért végzett tevékenységét. Kitüntetései: A Magyar Köztársaság 56-os emlékérme (1991), Hazáért Érdemkereszt (1994), 56-os Parlament Alelnöki cím és kitüntetés (2002), az 56-os Vitézi Rend Lovagja (2001), az 56-os Vitézi Rend Tiszti Keresztje (2001), A Forradalom Hőse kitüntetés (2003), A Szabadság Hőse Emlékérem (2006), Hűség a Szabad Magyar Hazáért érdemérem (2006).