kommunikációs problémáink

2021.10.31. 06:50

Pál Feri atya és az elsózott leves – Gyógyírt kínál lelki gondjainkra

Az önbecsülés hiányából adódóan szorongók fele a támadó kommunikációs stílust alkalmazza. Harminc százalékuk az önbántalmazást, 15 százalékuk az okoskodást.

Rimányi Zita

Pál Feri atya az elsózott leves példájával illusztrálta kommunikációs problémáinkat

Fotó: Penovác Károly/Napló

Számukra érzelmileg nehéz helyzetekben nem hitelesen beszélnek. Az szinte soha nem sikerül nekik, az számukra szinte lehetetlen – mondta Pál Feri atya, katolikus pap, mentálhigiénés szakember az Alkohol-, Drogsegély-ambulancia veszprémi konferenciáján a közelmúltban.

– Az önbecsülés hiányából adódik gyakran a szorongás, és nem a probléma nagyságától függ, ki milyen eredménnyel birkózik meg vele. A komoly krízisen átesők és a kisebb nehézségeket átélők között is azoknak van jó esélyük a talpra állásra, arra, hogy újra összeszedjék magukat, akiknek reálisan pozitív az önbecsülésük. Az segít abban, hogy hamar megerősítsék magukat. Lehetővé teszi, hogy saját erőforrásaikat ennek érdekében mozgósítsák, és ők tudnak, mernek segítséget is kérni ehhez – kezdte előadását az atya. Hozzátette:

önbecsülés hiányában a kommunikáció torzul,

így szociális kapcsolatai révén sem kap kellő támogatást a gondban lévő.

Önbecsülés hiányában négy­féle módon torzulhat a kommunikáció. Pál Feri azt hozta fel példaként, hogyan reagálhat arra a feleség, ha hazaérkező férje megállapítja: elsózta a vacsorát. Aki ebből azt hallja ki, hogy még egy leves elkészítéséhez is hülyének tartják, az visszatámad: „Én sem hánytorgattam fel, hogy te a múlt héten moslékot tálaltál fel nekem.” Aki krónikusan szorong, azt gondolja, amikor valaki az ételről beszél, hogy róla van szó. Ennek az a lélektani haszna, hogy a vélt támadásra a személyiség harci állapotba kerül. A gond az: nem történt támadás.

Aki az elsózás megállapításakor elsírja magát, az önbántalmazó stílusban kommunikál, és engesztelésre számít. „Miért engem vettél el, még erre se vagyok képes” – mondhatja. Ennek lélektani haszna, hogy kontrollálja a bántalmazást, amiről valószínűleg már jócskán van előzetes élménye. S a kapcsolati egyensúlyra törekvés szabálya miatt vigasztalást, szavakkal simogatást vár. Bár a panaszkodás sokszor empátiát vált ki, ez is önpusztító megoldás – jegyezte meg a szakember.

Aki hosszan magyarázza, miért lett túl sós a vacsora, az okoskodik és racionalizál, a lényeg, hogy saját érzéseitől eltávolítja magát. Ez segít az önstabilizációban. S van, aki a sózási hibájáról szép emlékek felidézésével tereli el a témát. Ezzel kilép a kellemetlen helyzetből.

Pál Feri atya az elsózott leves példájával illusztrálta kommunikációs problémáinkat Fotó: Penovác Károly/Napló

A tapasztalatok szerint az önbecsülés hiányából adódóan szorongók fele a támadó stílust alkalmazza. Harminc százalékuk az önbántalmazást, 15 százalékuk az okoskodást. Azonos bennük, hogy számukra érzelmileg nehéz helyzetekben nem hitelesen beszélnek. Alapvető problémájuk ugyanis – az atya szavai szerint – teljesen szétcsapja realitásérzéküket, annyira belecsúsznak sérültségükbe. Valóságészlelésük megszűnik. Pedig a hiteles kommunikáció végtelenül egyszerű lenne az elsózott vacsora elfogyasztásakor is. „Tényleg sós. Sajnálom. Vizezzük fel!” Ilyen választ adniuk azonban Pál Feri szerint csak akkor sikerül a szorongóknak, ha nem érzik magukat fenyegetve. Ám a legtöbbször a sérült gyermeki énrészük aktiválódik.

– Ötször is előfordult velem, hogy hátulról belehajtottak az autómba. Az első mondatok, amelyeket a vétkes sofőröktől kaptam, tanulságosak. A következők voltak: „Én voltam?” „Látszik ez egyáltalán?” „A másik sávban már ment a forgalom.” „Maga az előbb még nem volt itt.” Akadt ezek között elterelő és támadó stílus is. Az ötödik esetben úgy reagált a gépkocsivezető: „Sajnálom, én voltam a hibás. Jól van?” – sorolta az előadó. Mint mondta, az első négy esetben a közös a realitásvesztés.

A realitáshoz való problémás viszony.

Sokan gyermekkori sérüléseik alapján éreznek felnőttként tapasztalt helyzetekben. A segítő szerepet vállalók is tudattalanul önbecsülési nehézségeiket kompenzálják, az segít nekik a stabilizálódásban.

– Azt gondolhatnánk naivul, hogy aki felismeri az említett önbecsülési gondjait, arra következtet, hogy meg­gyógyulhat. Hogy arra jut, szeretne meggyógyulni. Ám többségük nem akar, mert megszokta a korábban bevált rész- és álmegoldásai alkalmazását. A sérült énrész nagyon énszerű, ismerős neki, azonosul vele. Az önbántalmazó, aki állandóan szidja magát, annak ez nem idegen, és minden érzelmileg nehéz helyzetben beindul benne a magát ostorozó belső monológ. Tudattalanul ismételik sokan a bajukban őket benn tartó viselkedésmódokat, újrateremtik a rossz reakcióikat előhozó állapotokat. Felnagyítják, arculütésnek érzik a szavak jelentőségét, például ha elsózták a levest. Akkor is belelátják egy-egy helyzetbe a „béna vagyok” érzést, ha annak nem kellene ott lennie. Kiprovokálják, hogy például minősítsék a vendégek a főztjüket, és sosem elégedettek a válaszokkal. Ez ad nekik hamis biztonságérzetet. Nem jut eszükbe, hogy rosszul tudják, hogy vannak a dolgok – sorolta Feri atya. Leszögezte: a probléma gyökere a valóságvesztés. A reálisan pozitív önbecsülést az a fajta viszonyulás alapozhatja meg, amikor a nagyi megölelgeti unokáját, dicséri, szeretgeti. Ebből kap keveset – az ilyesfajta élmény megéléséből, abból az érzésből, hogy fontos, hogy szerethető –, aki az önbecsülés hiányától szenved.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!