Költőink és korunk

Március 7. 

 

Eszmélésem ideje, a gimnazista lét szerencsésen alakult, gondolom most, amikor ráérő időmben visszafelé gombolyítom a fonalat. Az időét, természetesen. Masszív antikommunista és zenei családi háttér (apám folyamatosan a Szabad Európán és a luxemburgi rádión lógott), türelmes tanárok, mindenre nyitott haverok és felettébb csinos, kissé sznob, Bulgakov-, Salinger- és Freud-kötetekkel szaladgáló belbudai lányok alkották a vázat szellemi épülésem változatos terepén. Ezekhez jöttek még mindenféle deklasszált elemek (értsd: ’56-os harcosok) furcsa nyári munkahelyeken és még furcsább kocsmák mélyén, jugoszláv hanglemezcsempészek, a nehézfiúk a galerikből és az enyveskezű antikváriumi dolgozók (ekkortájt tudom meg, hogy a Rolling Stones Sticky Fingers című albumának azért Enyves ujjak a címe, mert Brian Jones akkor sem tudott ellenállni a könyveknek, amikor még nem volt egy vasa sem), így aztán hamar kiderült, hogy a rendszer és gazdája nem sokra megy velem. 

A hetvenes évek végén járunk, a szűk levegőben fuldokolva, egér- és munkásőrszürke minden, de a szűk környezetem olyan, mint egy űrbázis, egy saját világ. A könyvpiacon Berkesi és Szilvási hasít, nálunk Arthur Rimbaud, a strandon a Tánczenei koktél szól, de a házibulikon a The Doors üvölt, Come on, baby, light my fire, és a The Endre érkezik a hajnal, lehet lemenni tejért, dohányszemcsékkel a zakók zsebében, Cseh Tamást fütyörészve. Íme hát a kor, laza csuklóval felskiccelve, benne kedvenc költőink, Rimbaud és Jim Morrison. Szórakoztató visszagondolni rá, miközben Wallace Fowlie Lázadó költők (Rimbaud és Morrison) című pompás könyvét olvasgatom, fordította Császár Zoltán. A párhuzamos életrajzokat már a rómaiak is bírták, de azért nem túl gyakoriak, esetünkben azonban tálcán kínálja magát a szimmetria. Gyors életek, gyors halálok, és persze a folytonosság. Morrison kedvenc költője (William Blake mellett) Rimbaud. Rimbaud, a kamaszisten (Breton), a lázadás legnagyobb költője (Camus) tizenöt évesen olyan szimbolista verseket ír, hogy Verlaine beleszeret, nekimegy mindennek, mogorva és elviselhetetlen, az okkultizmus felé fordul, majd a francia vidék után elhagyja Párizst is, és lelép Afrikába, gyanús üzelmekbe bonyolódik, és soha többé nem ír egy sort sem. Morrison a sikerei csúcsán elhagyja a The Doorst, elhatározza, hogy a költészetnek és a filmezésnek szenteli életét, Párizsba utazik, és meghal. Ami persze elfogadhatatlan, így aztán szárnyra kapnak a legendák, ahogy az már mitikus hősök esetében lenni szokott. „Bizonyítékok” látnak napvilágot arra nézvést, hogy bankár (!) lett belőle, és persze látni vélik, mint Elvist, hol máshol, mint Afrikában. 

Fowlie egyetemi kurzusokat tartott Dantéról, Proustról és Rimbaud-ról, majd hallgatói közösségek inspirációjára Morrison is bekerült a képbe, és évekkel később megszületett a könyv. Ami egyébként nagyszerű, még azoknak is, akik azt feltételezik magukról, hogy mindent tudnak a hőseiről. Ugyanis a végén robban a bomba: Császár Zoltán készített egy interjút Eva Gardonyival, aki jelenleg Magyarországon él, de a hatvanas években Jim Morrison barátnője volt Los Angelesben – és megjelenik, feltárul mintegy Morrison másik arca. 

Március 8. 

 

Nemzetközi nő- és Zoltán-nap, változatlanul kemény reggeli fagyok, felfüggesztem a tevékenységemet az agrárágazatban, már ami a magok földbe helyezését illeti, újabb költők érkeznek, persze párhuzamosan, már nem is csodálkozom. Csányi Erzsébet könyve, a Vajdasági diptichon, Sziveri János és Fenyvesi Ottó műveiről. Hiánypótló szakmunka. A szereplőkben sok a közös, mindketten a képzőművészet felől érkeztek a költészetbe, a világ egyik legjobb kulturális folyóiratában, az Új Symposionban bandáztak és alkottak együtt, és vajdaságiak. Ott azért egy kicsit másként telt az élet a 70-es, 80-as évek fordulóján, irigykedve olvastuk, hogy mi megy (mehet) „jugóban”, miután eltetettük a lapot kedvenc újságosunknál. Üvöltött belőle az a valami, amit Tolnai Ottó így fogalmazott meg: „Egy folyóiratban nem az egyes számok minősége a legfontosabb, hanem az a hold- udvar, az a mozgás, amit egy közösség jelent.” Üvöltött belőle Ginsberg Üvöltése. Vagy ahogy Csányi Erzsébet írja: „A Sympóban felsejlett a falkába verődött beatnikek ujjongásának egy intellektualizált változata, egy eleven szellemi közösség képzete.”