Terápia négy keréken

A Wheel of For­tune and Fantasy egy romantikus szkeccs­film, mely többek közt a miskolci Cinefest fődíját is elhozta, a Vezess helyettem pedig Cannes-ban nyert három kategóriában, illetve négy Oscarra jelölték, ráadásul olyan fontos kategóriákban, mint a legjobb film vagy a legjobb rendező. Ennek örömére hozzánk is eljuthatott ez a melankolikus kis csoda, melyre nem árt felkészülni és nyitottnak lenni. 

Kafuku (Hidetoshi Nishijima) színházi színész és rendező, feleségével, a forgatókönyvíró Otóval (Reika Kirishima) él. Sajátos kapcsolatuk van, a nő többek közt szeretkezés közben szokott történetekkel előállni, melyekből aztán forgatókönyvet írnak. Egy tragédia miatt Kafuku Hirosimába költözik, majd lehetőséget kap, hogy megrendezze a Ványa bácsi egy igen különleges színpadi adaptációját. Mivel egy szemsérülés miatt nem vezethet, kirendelnek mellé egy sofőrt, a fiatal lánnyal pedig egyre szorosabb lesz a kapcsolata, de nem úgy, ahogy azt gondolnánk. 

A Vezess helyettem Haruki Mirakami novellája alapján készült, mely csupán 40 oldalas, ehhez képest a film három óra hosszú. Ezzel rögtön el is veszti potenciális nézőinek felét, ráadásul a cselekmény sokszor kifejezetten lassú a hosszú autókázásokkal és a terjedelmes dialógusokkal. Nincs ezzel semmi baj, Hamaguchi műve közel sem mindenkinek való, próbára teszi az embert, de minden erejével azon van, hogy ezt meghálálja, sikerrel. A történetet nehéz összefoglalni pár mondatban, mert bár címszavakat, cselekménymorzsákat ki lehet emelni, a Vezess helyettem komplex élmény. 

A prológus eleve 40 perces, a stáblistát is csak ez után látjuk, illetve számos döntés, esemény csak a későbbiek fényében nyer értelmet, elsőre sokkal inkább furcsának, zavarba ejtőnek hathatnak. A rendező szerencsére előnyére tudja fordítani ezeket az elemeket, és frusztráció helyett inkább kellemes élmény felfedezni, elmerülni a részleteiben. Hamaguchi hangulatfilmet készített, nem szórakoztatni akar, sokkal inkább egy utazásra invitál, melyhez kétségtelenül kell türelem és egyfajta nyitottság. Nincsenek különösebb izgalmak, drámai nagyjelenetek, de a csendes visszafogottság annyira jólesett, hogy meghitt, merengős érzés járt át. 

Apropó, érzés. Hamaguchi sok témát jár körbe, az autóvezetést is allegóriaként használja, elsősorban a gyász, a bűntudat és a továbblépés útján haladva. Bemutatja, hogy egy közös tragédia miként változhat át szeretetté, kötődéssé, de pazar érzékkel fektet hangsúlyt a szavak erejére, azok hatására, befolyására és értelmezésére, erre reflektál többek között a színházi előadás is. Olyan emlékezetes jelenetekkel éri el a kívánt hatást, mint a fiatal színész kamerába meredő története a kocsikázás során, vagy Kafuku felismerése a havas tájon, hogy aztán végül az epilógus elöntse a szívünket melegséggel. 
Lehetett volna itt-ott kurtítani belőle, és kell idő, hogy rá tudjunk hangolódni, de a Vezess helyettem olyan alkotás, ami meditatív módon úgy kebelez be, hogy észre sem vesszük. Fontos, mindennapi témákról beszél őszintén, nem a szánkba rágva semmit, inkább hagyja, hogy dolgozzon az agyunk és a szívünk. Mintha egy négy keréken guruló terápián vennénk részt, mely során az élet országútján suhanunk, s bizony akadnak döccenők, netán kátyúk, de a lényeg, hogy a megfelelő ember üljön a volánnál.