A magyar tenger Titanicja

MÁJUS 16.

Németh István Péter tapolcai költő, író, műfordító, tanár, könyvtáros és szépségkutató (valamint becsületes megtaláló is egyben) legújabb könyvével a kertben, bolondul illatozó levendulák ültetésének szüneteiben. Szeretem István verseit, és nagyra tartom azt a tiszteletet és alázatot, ahogyan lassan feledésbe merülő, vagy éppen a reflektorfényből keveset kapó pályatársai emlékét, műveit ápolja és kezeli. A könyv címe A szív mindig hazatalál és a Simon István költészetéről szóló írásait tartalmazza. Ezek többségét a Simon István szülőfalujában, Bazsiban évről évre megtartott emlékünnepségeken olvasta fel. A negyvenkilenc éves korában, 1975-ben elhunyt Kossuth-díjas költő életében rengeteg elismerésben és figyelemben részesült, majd ez a figyelem lankadni kezdett. Az a gondolat, hogy érdemtelenül, egyre erősebben fészkeli magát belém, ahogy ide-oda lapozgatok a kötetben. 
Mindeközben, mintha maga Goethe rúgná rám a kertkaput, érkeznek a szokásos bevonzások, a vonzások és a választások. Mert amikor belekapok Az örök vadlúd V-je alatt című esszébe, a néhány méternyire fészkelő gólyapár egyik tagja méltóságteljesen ellibben a fejem fölött, olyan közel, amennyire ülő ember és repülő madár közel kerülhet egymáshoz, jókora árnyékot vetve a könyv lapjaira. Ezalatt Istvántól megtudom, hogy Babits is megverselte a csirkeólat, ő viszont nem volt rest és megszámolta a Simon-versekben szereplő madarakat, pontosan száztizennyolcfélét, és persze a gólyával kezdi a sort. Simon István és Németh István természetközelisége több ponton is erős hasonlóságot mutat, erre jövök rá éppen és belefogok a Simon István kertöröméről szóló fejezetbe. 
„A magyar paraszti világ – amely mára Atlantiszként elsüllyedt – éppen azt nyújtotta a kultúrvilágnak, hogy tökélyre fejlesztett mezőgazdasági módszereihez, munkaeszközeihez, s mindezek hasznosságához a szépségeszményét, humanista hitét és spirituális sejtéseit is hozzáadta. Díszített tárgyai, virágszimbolikája szavak nélküli eposzokat mesél el.” Mindamellett, hogy pontosak és igazak, megkomponált mondatok ezek. Naná, a magyar nép díszítő ösztöne. Ehhez jönne még Kert-Magyarország eszméje és idealista ideája, de hol van már az is, elsodorta a fejlődés ördögi szekere, és ki olvas ma már Németh Lászlót? Egyáltalán, ki olvas, papírról betűket, hosszasan eltűnődve? Bár és ugyanakkor minden ellenkező állítás ellenére a történelemnek még nincs vége. Sőt, lehet, hogy csak most kezdődik el a tánc. Még néhány járvány, energiaválság, előre nem látható csődhelyzet, és arra ébredünk, hogy Atlantisz emelkedik kifelé a habokból. 

MÁJUS 17.

Buvári Tamással dolgozunk a Május 30. (Pajtás, a Balaton Titanicja) munkacímű, kétrészesre tervezett tévéfilmjének forgatókönyvén. Tamás a Magdolna sikere után és a Tüneményes utazás utómunkálatainak véghajrája közben új filmtervvel (illetve már egy komplett forgatókönyvvel) állt elő, azt csiszolgatjuk. Az alaphelyzet a következő. Hatvannyolc évvel ezelőtt, 1954.május 30-án történt a legsúlyosabb magyarországi vízi katasztrófa. Balatonfürednél elsüllyedt a Pajtás nevű gőzös, a tragédiában huszonhárom ember vesztette életét, a legfiatalabb áldozat egy hétéves gyerek volt. A Pajtás egy időzített bomba volt, átalakításakor számtalan hibát követtek el, amit a kapitány több alkalommal jelzett is a feletteseinek, akik rá se hederítettek. Az esetet évtizedekig próbálták titkolni a közvélemény előtt. Az ávósok villámgyorsan a helyszínre érkeztek, de ahelyett, hogy a mentésben segédkeztek volna, mint az éppen akkor zajló vitorlásverseny résztvevői, inkább lezárták a mólót, a turisták fényképezőgépeiből kitépték a filmeket, a szemtanúkat megfenyegették és közölték velük, hogy soha senkinek nem beszélhetnek a történtekről. Most békés minden. Alakulnak a jelenetek és a karakterek. Nézem a helyszínt, ahol mindez megtörtént. Másként látom, mint eddig bármikor.