A hétköznapok megélt csodáiról

2022.06.24. 20:04

Életútjáról beszélgettünk az ötven éve felszentelt Nagy Károly atyával

Nagy Károly atya aranymisés. A jelző arra utal, hogy ötven évvel ezelőtt, 1972-ben szentelték pappá. Életútjáról, emlékeiről, érzéseiről beszélgettünk vele a jeles esemény kapcsán.

Őrsi Ágnes

Nagy Károly: Nem a magam javát kerestem, hanem az egyházam érdekeit néztem

Fotós: Nagy Lajos/Napló

A második világháborút követő időkben volt gyermek Nagy Károly, aki a családban tapasztalta meg az élet nehézségeit, meg a mély hitet is, amivel igyekeztek túlélni a gondokat. Hogy már a születése is csoda volt, édesanyja elbeszéléséből tudta meg; az akkori körülmények között hirtelen fellépő egészségügyi kockázatot, úgy vélték, jó, ha az anya túléli. Mindketten megmaradtak, amihez a segédkező lengyel ápolónő azonnal hozzátette: – Ez a fiú biztosan pap lesz! 

A jövőbe látott? 

Hitet és jó géneket kapott útravalóul. Úgy fogalmaz: hatalmasra tárult az élet kapuja, amikor döntenie kellett, hogyan tovább. Tehetséges vízipólós volt, apja hivatása is vonzotta, de választhatott volna művészeti irányt is – ötvös nagybátyja műhelyében kiderült, hogy van érzéke hozzá. Nehezen engedte el ez utóbbit, hiszen látta, amint Esterházy-kincseket restaurálnak, vagy éppen Szent László hermáját. 
A hívő család, a barátság az atyákkal végül oda vezette, hogy Krisztus kezébe tegye le a sorsát. Karmelita szerzetes szeretett volna lenni, ami akkor nem sikerült, így útja a veszprémi egyházmegyébe vezetett. Klempa Sándor apostoli kormányzó örömmel fogadta: ,,Jó kezekben lesz a múzeum, rád bízom, ha felszenteltek!” Öt év szeminárium után Klempa Sándor utóda, Lékai László megyés püspök szentelte fel, VI. Pál pápasága alatt lett pap. A felszentelés utáni időszakról így mesél Nagy Károly atya: – Elsőként olyan településre kerültem, amelynek még a nevét sem hallottam; Attalára, majd jöttek Zala és Veszprém megye falvai, városai, végül Márfi Gyula érsek úr a veszprémi bazilikába helyezett. 

Megemlítem az eseményt, amelyen először találkoztunk; 1992–93-ban városi ünnep volt Várpalotán, és a színpadon Leszkovszki Tibor polgármester mellett ott állt Károly atya, körülöttük a város apraja-nagyja. Azokban az időkben nem volt éppen jellemző a békés együttműködés. Csak most tudom meg, hogy érték atrocitások is: – Volt, hogy az utcán leköptek, csuhásnak neveztek, most meg atyának szólítanak, és dicsértessék a köszöntés. 

Millió emlék, élmény igazolja, mennyire megtalálták egymást a hivatással: – Papi életem ars poeticájában megéreztem, mekkora kincs és hatalom Krisztus szolgájává lenni. Ezért imádságomban, munkámban, saját életem pél- dájában mindig arra törekedtem, hogy munkatársakat tudjak hívni Krisztus szolgálatába. Első állomáshelyemen jelentkezett az első hajtás, mert mégsem ölt meg mindent a szocializmus. Várpalotán három fiatal tudta Krisztus hangját meghallani, és egy évvel ezelőtt szenteltük fel Veszprémben tizenharmadik tanítványomat. Aranymisés koromban is hiszem és vallom, hogy akiket Isten kiválasztott, segítenek tovább imádkozni, s imáink segítségével Isten népe győzelmet arat. Nem csak az oltárnál éreztem, hogy szolgálni kell. Ott, vagy akár egy alkalmatlan helyen, de hirdetni kell az evangéliumot! Azt is mondhatnám, egy papnak nem törött szárnyú madárnak, de erős sasnak kell lennie! Soha nem vontam ki magam a közösségi életből, sok kellemetlenséget vállalva, sokszor irigységgel szembenézve, de soha nem a magam javát kerestem, hanem az egyházam érdekeit néztem. Most, életem alkonyán lelkem tisztaságával, mindenki szemébe nézve, Sík Sándorral mondhatom: „Hálát kell adnom, hogy ember tudtam maradni akkor is, amikor embertelennek kellett volna lenni.” Soha nem kaptam, nem is kerestem elkészült lakásokat, plébániákat, templomokat, de Isten erejével, segítségével, népem hozzáállásával és kezem munkájával mindig tudtam építeni. Ha számadást kellene tartani, új templomok építése, régiek felújítása, plébániák javítása, átalakítása, iskolák alapítása szerepelne a jegyzékben. Mind-mind fizikai munka, amit lélekkel töltöttünk meg, hogy azt tovább őrizve a jövő keresztényeit is erősíteni tudják. Nehéz volt a világ, amelyben nőttem, elég sokat éltem a rendszerváltás előtt, csodának élem meg, ami történt; több külföldi városban, Európában és a tengeren túl is sikerült tanulnom. Zarándok­utakat szerveztem, amelyek eredményei és kincsei nagyon sokszor a halálos beteg ágyánál hangzanak el így: – Atya, igaza volt, minden elavult, elmúlt, de a lelki élmények most is velem vannak.” 

Egy lelki kapcsolatban is két félről van szó. Vajon az eltelt ötven év alatt hogyan változott a hívek hozzáállása? 

– Óriási a változás az emberek életében. Egy részük hangosan kiabálja, hogy elveszett a hit, de az emberek között élve, a betegek között járva érzem, látom, mennyire szomjaznak Isten üzenetére. Boldogan szemlélem a tanítványok hatalmas táborát, a belőlük sugárzó erőt, ami az élet hétköznapjaiban, tettekre váltva még sokkal többeknek segít. 

– Ha mindezeket megír- nánk, nem lenne elég egy könyv, ha mindezeket mesélnénk, évek kellenének hozzá, mert Isten szeretete, a Szűz- anya iránti ragaszkodásom szá- mos csodát hozott. Ha valaki ezekben kételkedne, kívánom, nyissa ki a szívét és fedezze fel ő is! Most, az aranymisémen sem tudok mást mondani: Magnificat, mert nagy dolgot tett velem az Isten, amiért hálás vagyok, és amit köszönök. 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában