Gólya, gólya, gilice

Augusztus 3. 
Az azért nem fordul elő mindennap, hogy az ember felnéz az égre és némi számolgatás után megállapítja, hogy éppen tizenhat gólya röpköd és egyben köröz a feje fölött. A mutatvány árnyékolástechnikai szempontból is kifogástalannak bizonyult, olyan volt az érzet, mintha egy hatalmas esőfelhő érkezett volna a kert fölé. A gólyák figyelése, a bennük való gyönyörködés kedves elfoglaltságaim közé tartozik, naponta nézegetem a tőlünk néhány méternyire elhelyezkedő gólyafészket, de még hasonlót sem tapasztaltam, nemhogy konkrétan ilyet. Elsőre a madarak tanácskozásának tűnt, a gólyakalifa a templom tetejéről elnökölt, és az is felmerült, hogy elkezdtek szedelődzködni és gyülekezőt fújtak, de arra az álláspontra helyezkedtem, hogy ez még igencsak korai. Gólyánál csak paradicsomból és padlizsánból akad több a telken, olyannyira, hogy bátran nyithatnánk egy török vagy szicíliai vendéglőt, természetesen szigorúan helyi alapanyagokra alapozva, no meg darázsból. Nálunk gyakran alkalmazott szófordulat bizonyos helyzetekben az a hrabali tétel, mely szerint minden tökéletes, csak ezek a darazsak ne lennének, de most úgy nagyjából tényleg ez van. Panaszkodni persze éppen lenne miért, de felesleges, mert attól nem múlnak el a bajok, de a darazsak állandósult, agresszív jelenléte élő probléma. Én persze nagyon bírom azokat a lózungokat, hogy együtt kell élnünk, és pláne, hogy a darázs nem támad, csak ha veszélyben érzi magát, de amennyiben az utóbbi elképzelés helyes, ezek itt mind paranoiásak. Lassan viszont én is az leszek, már gyanakodva nyitok ki egy napernyőt és közelítek meg egy faszerkezetet, az ágyásokról és a virágokról már nem is beszélve. A brit tudósok előtt tehát újabb hatalmas kihívás áll, azonnal tessenek kitalálni valami, a szúnyogok gyérítésére emlékeztető módszert, ami természetesen békén hagyja a méheket. A feladat nagy, de minden bizonnyal megoldható. 
Augusztus 4. 
A Káli-medence falvaiban megkezdődött a Kőfeszt, mindjárt a negyedik. Magyarország az elmúlt évtizedekben fesztiválországgá nőtte ki magát, már tényleg mindennek csinálnak feszkót, a tarlórépától az u-szögig, de ezeknek jó része szinte megkülönböztethetetlen egy másiktól, és valljuk be, nem szól másról, mint a fogyasztásról és a levevésről. 
A Káli-medence ráadásul számomra érzékeny, mondhatnám, neuralgikus pont és helyszín, miután végignéztem szinte visszafordíthatatlan átalakulását és ,,gyarmatosítását”, így először félve gondoltam az újabb turistahadak megjelenésére és egy második ,,Kapolcsra”. 
A Kőfeszt viszont tényleg a nyugalom fesztiválja, ahol a család és a gyerek nem csupán reklámszöveg és becsalogató PR-fogás, és a minőséggel sincs gond. Értékekre koncentrál, a hagyományra és a népi kultúrára fókuszál, ugyanakkor nyitott és befogadó, energikus és laza. Ja és a programok változatlanul ingyen látogathatók, ami ebben a mai világban egy nem is kicsiny csoda. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kézművesek vagy a vendéglősök ne szeretnék a készpénzt. Sőt, azt szeretik igazán. Ez esetünkben azt jelenti, hogy nem erőltetik rá senkire a kártyás fizetést, amivel csak a bankok járnak jól, meg persze azok, akik a készpénz végleges ,,kivezetésén” fáradoznak. És végképp nem teszik kötelezővé egy helyi kártya alkalmazását, amire egyre több a példa, és amivel viszont a szervezők is jól járnak, mivel sokan nem veszik ki a végén a rajta maradt pénzüket a macera miatt. Amiről a Kőfeszt igazából szól, az viszont egyszerűen szép. Mint a nyelvünk és a folklórunk. Vagy mint a klasszikus és a népzene egyáltalán nem véletlen találkozása egy falusi buszmegállóban. 
 

Kőfeszt. Itt nem siet senki sehova
Fotó: Nagy Lajos