2023.01.28. 18:00
A kortárs szemével: a gerillavezér emléke
A napokban egy ismerős hölgy nekem szegezte a kérdést: Mi a véleményem Noszlopy Gáspárról, akiről országszerte utcákat neveztek el, pedig nem volt egy makulátlan alak.
Hirtelen Kossuth Lajos mondása jutott eszembe, aki turini száműzetésében a 19. század legbátrabb emberének nevezte. De most miért került terítékre Noszlopy? – kérdeztem a hölgyet. Egykori középiskolai magyar-történelem szakos tanárom, Andrássy Antal monográfiájából – egyik regényemben részleteket használtam fel belőle – jól emlékeztem, hogy 1853 márciusában a császári haditörvényszék halálra ítélte, és felakasztották. Előkerestem a tanár úr kötetét. Az ítéletet március 3-án, csütörtöki napon hajtották végre.
A hölgy karácsonyra ajándékba kapta Fábián Janka A szabadság szerelmesei című, Balatonfüreden játszódó regényét. A rebellis Noszlopyról ebben olvasott. Mivel rövidesen 170 éve lesz, hogy kivégezték, újra elmerültem az említett monográfiában, különösen Veszprém megyei, füredi vonatkozásai miatt. A nyughatatlan ifjú a kaposvári gimnázium után 1839-ben a pápai református főiskola joghallgatója. Nagy iskolakerülő hírében állt, de mégis letette az ügyvédi vizsgát. 1949 elején Antal nevű bátyjával haditervet dolgozott ki a Dél-Dunántúl felszabadítására, ugyanis Jellasics korábban a Dráván átkelt, hogy vérbe fojtsa a szabadságharcot. Noszlopy parasztokból, iparosokból verbuválta seregét. Egymást követték a somogyi összecsapások, majd szabadcsapataival a Kisfaludy gőzösön 1849. augusztus 9-én partra szállt Füreden. A hajó fordulhatott néhányat. A Tagore sétányon emléktábla őrzi az eseményt. Mint tudjuk, hazánk sorsa kedvezőtlenül alakult. Noszlopy a veszprémi várban értesült a világosi fegyverletételről. Elkezdődött a menekülés, a bujkálás a Bakony rengetegében. Füreden is időzött a bátyjával, s a legenda szerint megleckéztette az itteni úri fiúkat és a vendéglőst, aki félelemből nem akarta kiszolgálni. Elharapódzott a gyávaság. Egy nádfedeles ház padlásán rejtőztek. A császáriak jutalmat tűztek ki a fejükre. A Horváth-ház Alfonzó nevű, szolgalelkű alkalmazottja a császári főbíróhoz juttatta el az iratait, vagyis feljelentette. Ez sem újdonság a történelmünkben. 1852. november 16-án tőrbe csalták, és elfogták Pesten. A gerillavezérből kormánybiztossá avanzsált férfi a krónikák szerint ezeket mondta még 1849-ben: „Én a forradalom embere vagyok, s mint ilyen halok is meg.” A 170 év nem szokványos jubileum, ám ha a soron következő márciusban az emlékére is vetül egy kis fény, mindenképpen hűségesebbnek tűnünk múltunkhoz.
Kellei György
