A gyökereiket keresik Tapolcán

A testvérpárral legutóbbi haza látogatásuk alkalmával beszélgettünk. Péter hatvanéves érettségi találkozója apropóján érkeztek haza mindketten, feleségeikkel, akik hozzájuk hasonlóan ugyancsak nagyon jól beszélnek magyarul. És bár a találkozó Budapesten volt, szakítottak néhány napot arra, hogy Tapolcára és környékére látogassanak.

Megnéztük a régi zsidó iskolát, az Ó zsinagógát és a nagy zsinagóga régi épületét. Nagyon érdekes volt a Városi Múzeum és a Leszner családnak a városközpont alatt húzódó hatalmas borpincéje. Az édesanyánk, Erzsébet, Lessner lány volt. Sajnos a szülőházunkat a Régi postaudvarban mostanra úgy átépítették, hogy csak a házszám alapján ismerünk rá a helyre. Hároméves voltam, amikor 1948-ban a szüleinkkel elköltöztünk Tapolcáról Budapestre. Ott jártam egyetemre, kultúrmérnöki szakra, amelyet aztán már Kanadában fejeztem be. Persze, csak miután a nyelvet megtanultam, mert csak oroszul és németül beszéltünk, de azzal ott nem mentünk semmire – emlékezik nevetve Péter. Miklós azt mondja, 16 évesen neki volt a legkönnyebb az emigráció, amely egyébként mindenkit megviselt.

De Kanadában a legtöbben emigránsok élnek, megértik az ottaniak az érkezőket. Sorstársaink voltak, ennél fogva segítőkészek mindannyian. A szüleink itthon nem gyakorolták a vallást, én akkor jöttem rá, hogy az apám vallásos ember, amikor Kanadában elment a zsinagógába és amikor hazajött onnan, jobban érezte magát, mint amikor elment. - Az érkezésünkkor el kellett dönteni, hogy gyakoroljuk-e a vallást és én nem a mellett döntöttem. Péter igen, becsülöm is ezért – mondja Miklós, aki tanár, majd iskolaigazgató lett Kanadában. A felesége szintén zsidó gyökerekkel bír. Miklós utoljára négy évvel ezelőtt járt Tapolcán, a városban, amelyet ő valójában nem tekint otthonának, hiszen mire megszületett, a család a fővárosban élt. – A Lessner család, a bor, a történelem hív csak ide. 15 éves voltam, amikor kiköltöztünk, otthon pedig nem volt téma a múlt. Csábít mégis Tapolca, mert gyönyörű hely, szép a borvidék. Érdekes volt a borpince, nehéz elképzelni, hogy hordók százai álltak egykor ott – mondja Miklós.

Péter a kezdeti kanadai éveket idézi.  

- 1968-ban érkeztünk ki, sok nehézségen mentünk át, de beilleszkedtünk. A nyelvtanulást az ott élés, az iskolába járás fantasztikus módon felgyorsította. Ilyen hamar nem lehetne iskolában megtanulni egy idegen nyelvet. Mégis, a családban nem volt kérdés, hogy megőrizzük-e a magyar nyelvet, automatikusan így beszéltünk otthon, főleg a szüleinkkel. Ők persze sokkal nehezebben sajátították el az angolt. Aztán ott belecsöppentünk egy társaságba, a magyar zsidók csoportjába, így ismertem meg egy magyar származású hölgyet, aki zsidó szülőktől született, de Angliában nőtt fel. Ő lett a feleségem. A fiaink zsidó iskolába jártak, velük együtt 58 évesen én is átestem a bármicvón, amelyen a fiú gyerekek 13 évesen átmennek – vallja Péter.

A fiútestvérek édesanyját nagyon fájdalmas emlékek fűzték Tapolcához, hiszen a városból hurcolták el az egész családját. Csak az édesanyja maradt életben, mást mindenkit elveszített. – A Szent György-hegyen a Mogyorósi szőlőt is, amit holnap felkeresünk. A tágabb család minden tagja a borkereskedelemben dolgozott, csak a nagyapánk, Leszner Manó volt az egyetlen, aki építészmérnökként tevékenykedett. Ő építette a hegyen a présházat is. Apánknak Tapolcán állandó kapcsolata volt a szőlővel, aztán a fővárosban borforgalmazásban dolgozott Budafokon. Kanadában az ottaniak segítettek, hogy vegyünk egy farmot az Ontario-tó közelében, ahol kivételesen különleges a mikroklíma és jól terem a szőlő, gyümölcs. Apánk szőlőt termesztett ott, de nem borászkodott, hanem eladta a termést. Szóval most keressük a gyökereket, felmegyünk a temetőbe, ahogy máskor is, mindig, amikor itt vagyunk. Most végre láthatjuk azt a hatalmas üveg mozaikot, amelyet Iván unokatestvérük barátnője, Darlene Mace művésznő készített, hogy emléket állítson számos magyar, izraeli, zsidó és régi népi motívumot ábrázolva a Lessner családnak és a teljes tapolcai zsidóság több évszázados tündöklésének – vallja Péter.

Miklós úgy érzi, nehéz elérni, hogy átéljék a gyerekek azokat a dolgokat, amelyek a szüleiknek egykor olyan fontosak voltak. -  Valószínűleg nem is lehet ezt elvárni, de bizonyos fokig meg kell próbálni. Látom, hogy vannak jelek, amelyek optimizmusra adnak okot. Az emigráció nyomai megmaradnak bennünk. Az ember átadja ezt a gyerekeinek és ki kell szűrnie, hogy mi az, ami ebből jó és fontos és mi nem – véli Miklós. A testvérek emlékeznek és tervezgetnek. Péter fiai már jártak Tapolcán, sőt! Egyiküknek úgy megtetszett tinédzser korában az ország és a nyelv, hogy eljött rendesen megtanulni magyarul, hiszen otthon csak a konyhanyelvet hallotta szüleitől. Felkereste az egykori rózsadombi házukat és a környékét is. - Szeretném elhozni a városba a most középiskolás unokákat is, hogy megmutassam nekik, hol éltek az őseink, a nagyszüleink. Ez nagyon fontos – szögezte le Péter.