2025.01.18. 07:00
A baleset megváltoztatta az életét
Valljuk be, mi, akik autót vezetünk: a vasúti átjáróban minden egyes alkalommal körülnézünk, hogy jön-e a vonat? A lesenceistvándi Tulok Mátyás egyszer biztosan nem nézett körül, és bár a baleset során elvesztette jobb karját, mégis, mindent összegezve ma már azt mondhatjuk, hogy szerencséje volt, mert életben van.
Matyi az örökmozgó, tevékeny, vidám családapa egy kétéves lány ikerpárt nevelt feleségével, Kittivel Lesenceistvándon a baleset idején.

Fotó: Tóth B. Zsuzsa
Addig nem tudta, hogy mi az a baleset
Valljuk be, mi, akik autót vezetünk, a vasúti átjáróban minden egyes alkalommal körülnézünk, hogy jön-e a vonat? A lesenceistvándi Tulok Mátyás egyszer biztosan nem nézett körül és bár elvesztette jobb karját, mégis, mindent összegezve ma már azt mondhatjuk, hogy szerencséje volt, mert életben van. Matyi az örökmozgó, tevékeny, vidám családapa, hatéves lány ikerpárt nevel feleségével, Kittivel Lesenceistvándon. Négy és fél évvel ezelőtt sógora nádazó vállalkozásában dolgozott hét közben, hétvégente felszolgált például esküvőkön, ahogy azt tíz éven át tette külföldön is. 18 éves kora óta van jogosítványa, de sosem volt balesete. Addig a napig.

Fotó: Tóth B. Zsuzsa
– Több mint négy évvel ezelőtt egy szeptemberi napon munkából jöttem hazafelé autóval, amikor a vasúti átjáróban elütött a vonat. Nem tudom, hogy piros volt-e a jelzés, működött-e a fénysorompó. A MÁV szerint igen, de a KRESZ előírja, hogy úgy kell megközelíteni az átjárót, hogy biztosan át tudjunk haladni. Semmire nem emlékszem a baleset előtti néhány percből sem. Elbambultam, vagy fáradt voltam, nem tudom. A balról érkező vonat jobb oldalra, a szemafornak és a szalagkorlátnak csapott az autóval, attól sérültem meg. Ha nincs ott a korlát, a rétre repült volna a Suzuki. Nem tudni, hogy abban az esetben milyen sérüléseket szenvedtem volna – mondja Matyi és mutatja a telefonjában őrzött képet a felismerhetetlenségig összetört, összegyűrődött gépkocsi roncsáról. – Nagyon sokat segített a család, biztos háttér nélkül nem lehet felépülni ekkora balesetből – szögezi le Matyi határozottan. Ő szigligeti fiú volt, a szülei most is ott élnek, Kitti lesenceistvándi, szülei velük laknak. A család közelsége, összetartása sokat jelentett abban az időben is.
A jobb karját amputálni kellett
- Jobb karja annyira megsérült, hogy amputálni kellett a felkar közepe táján. Amellett
- az összes bordája eltört,
- a tüdeje sérült,
- szívritmuszavara lett,
- a jobb lába csontjai annyira összetörtek, hogy a lába húsz centivel rövidebb lett.
- A bal csuklóját műteni kellett,
- jobb oldalon a sípcsontja, combcsontja eltört, ahogy
- a medencecsontja szintén.
- Vesedialízist kapott. Szerencsére a gerince és a koponyája nem sérült, de életveszélyben volt. Hat héten át altatták, közben többször összeesett a tüdeje, és előfordult, hogy este azt mondták, nem biztos, hogy reggel életben lesz. Olyankor a nővérek Kitti üzeneteit játszották be neki fülhallgatón keresztül és biztosan sokat jelentett, hogy a felesége minden nap bemehetett hozzá. A gyerekekre a nagyszülők, a családtagok vigyáztak, de arra is ügyeltek, hogy Kitti ne menjen egyedül Szombathelyre látogatóba. Amikor Matyi felébredt a kómából, vallja, hogy voltak ugyan nehéz percei, de az elkeseredést nem mutatta. Amikor igazán magához tért, már előre nézett. Szerette volna felnevelni a gyerekeket, újra tevékenykedni a ház körül.
Cél kell a felépüléshez
Tudta, hogy ha van célja, akkor menni fog a felépülés. A család élete nehéz volt az első időszakban. A gyerekek kicsik voltak, kétévesek, ők már ebbe nőttek bele, hogy az édesapjuknak művégtagja van. Matyi feleségét mélyen érintette a baleset, ő mindig szociálisan érzékeny volt. – Nagyon megviselte, de szerencsére már rendben van. A család minden tagja segítőkész, de én azt mondom, hogy szólok, ha segíteniük kell. Amit tudok, azt pedig megcsinálok magam – mondja a fiatal családapa.
A baleset után a célja egy robotikus kéz mielőbbi beszerzése volt, amelyet három évvel ezelőtt megkapott. A különleges, elektromos, akkumulátoros protézis beszerzését a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő 75 százalékban támogatta, de így is jelentős összegbe került. Emiatt gyűjtött a családnak a Vöröskereszt lesenceistvándi szervezete Zámbó Mária közreműködésével és a szigligetiek szintén. A protézist a felkarcsonkra és a hátra erősítve kell hordani. Hajlik könyékben, csuklóban és Matyi így elég jól tud fogni az ujjaival. A német, de hazai gyártású készülékkel akár kezet is foghat, amint azt bekapcsolja a felkaron egy gombnyomással. Meg kellett tanulnia a bicepsz és a tricepsz külön mozgatását, hogy a felkarral izomjelet adjon és fogni tudjon a kezével. Így a kézfej nyit, forog és zár a felkarprotézisbe szerelt két elektródának és az akkumulátornak köszönhetően.
– A legjobban az hiányzott még, hogy autót vezessek. Tudtam, hogy motoroznom már sosem szabad. Most újra vezetek, automata váltós gépkocsit, kisegítővel felszerelt kormánnyal. De így tudom szállítani a gyerekeket az oviba – mondja, de aztán kiderül, hogy ennél nehezebb munkákat is elvégez. Magaságyást készített az anyósának, hiszen tud fúrót használni. A fűnyírót egy kézzel tolja, a fűkaszát átalakíttatta, hogy dolgozhasson. A tűzifát maga hordta be egy taligával. Amikor pedig a felesége távol volt, megmosta, fésülte a lányok hosszú haját, az ő ellátásuk sem okoz problémát számára. Késsel, villával ugyan nem tud enni, de a bal kezével segít a jobbnak mindenben. A mogyorókrémes üveget jobbal tartja és ballal kanalazza ki belőle az édességet a lányok kenyereire.
Fogni is tud a robotkézzel
Megtanult bal kézzel írni, igaz, csak nyomtatottan, de a bal kezén már mindegyik ujja jó. – Nem szeretek protézis nélkül mutatkozni, legfeljebb otthon veszem le. Feszélyezve érzem magam például az uszodában – mondja, amikor arról kérdezem, hogy milyen nehézségeket okoz a végtag hiánya. A testszínű, kemény műanyagból és szilikonból készült műkar első pillantásra nem észrevehető. Ráadásul a protézist egy tetoválásmintát imitáló harisnyaszerű textil takarja, elég jól. A kemény műanyag karra puha szilikon kesztyűt kell húzni, azon még az ujjakat, körmöket is kidolgozták.
Matyi mutatja, hogy miként tudja emelni a karját. Valamennyire megoldható, de teljesen nem tudja behajlítani. Például a poharat megfogja, de a szájához nem tudja emelni. Nagy súlyt sem bír el műkézzel, bár szorítani erősen lehet vele. De a családfőt ez nem tántorítja el attól, hogy krumplis-, sőt, cementeszsákot cipeljen: elviszi bal kézzel. Ahogy a falazó téglát is megemeli és off-roadozni megy a barátjával. – Bal kézzel tudok sebességet váltani – magyarázza nevetve. Ez rá vall. A kitartás, a vidámság, és hogy soha nem adja fel. A lányokat ma is a nyakába veszi, önfeledten játszik velük. Pozitívan áll az élethez, feldolgozta a balesetet. Nem lett depressziós, sőt, azóta többször visszament a kórházba, hogy a hasonlóan amputált végtagú betegekbe lelket öntsön. Ahogy tették ezt vele egykor mások, ezt pedig nem feledi. A gyógytornász ma vele példálózik, ez jóleső érzés, vallja. Hozzáteszi, hogy egy mozgáskorlátozott láttán az épeknek felesleges sajnálatot érezniük.
– Inkább természetesen és normálisan álljanak a dologhoz. Én mindig azt mondom, hogy ne sajnáljanak és ne akarjanak segíteni. Majd jelzek, ha szükségem van valamire – mondja. De ma már óvatosabban közlekedik, ezt már a felesége is észrevette. – A reakcióidőm szerencsére nem csökkent és nem félek a vezetéstől. De az érzékszerveim közül jobban kifinomult a látásom, hallásom. Jobban figyelek a részletekre. Mivel nem érzek az egyik kezemmel, ezért inkább igyekszem jobban látni, hogy mit kell megfogni. A kabátom cipzárját felhúzom, de a nadrágon nem megy ez jobb kézzel, csak ballal. Ez a protézis egy alapkéz, de ez nekem tökéletes. Amit szeretnék, el tudom végezni, tudok segíteni a családtagoknak. Közben mindig hoznak valami újat a szituációk, például kicsi és könnyű láncfűrésszel tudok fűrészelni. Ballal fogom a fűrészt és jobbal rásegítek. De ha nem lenne protézisem, ennyit sem tudnék megcsinálni. A baleset után egy évvel így már munkába állhattam csökkentett munkaképességűként. A tapolcai postán helyettes kézbesítőként dolgozom. Semmiképpen sem akartam egy helyben ülni, szeretek a levegőn lenni, ezért ilyen lehetőséget kerestem – mondja, és közben biciklijével a lépcsőház ajtaja elé gurul. Szortírozza a leveleket. Két éve az Év dolgozója kitüntetést kapta a postán a vezető jelölése alapján. Hihetetlen memóriájával arra is emlékszik, hogy a város másik végén élő néni postaládája melyik sorban van. – De amit otthon mond a nejem, azt másnap hiába kérdezi meg – vallja be nevetve és már gurul is tovább a biciklivel. Hiába, no, várja a munka.