Nyugi, ebben az országban minden megoldódik!

Az országnak soha nem volt autóipara, így behozatalra kényszerült e téren. 1919-ig Kuba volt a legnagyobb latin-amerikai importőre a USA-ból származó autócsodáknak. 1956-ra mintegy 140 ezer autó rótta az utakat. Néhány év múlva az importembargó és a hidegháború kitörése megtörte a tendenciát, az ellátás teljesen megakadt, és ez nemcsak a járművekre, de az alkatrészekre is vonatkozott. Ekkor kezdődött az a máig tartó jelenség, hogy az autótulajdonosok többé már nem csak vezették, hanem szerelték is járgányaikat. Mai napig toldozzák-foldozzák őket, ki-beszerelik az alkatrészeket, üléseket, motorokat cserélnek bennük. Hozzáértő fülek azonnal felismerik, hogy a közeledő Chevrolet, Cadillac, Ford, vagy éppen Buick az eredeti motorral muzsikál-e, vagy már kicserélték benne az akár nyolchengeres gyári szörnyet – talán éppen egy teherautó motorjára.

Kuba az a hely, ahol az autókkal bármi megtörténhet. Városnéző túránkon a hatalmas, rózsaszín kabriócsodával hirtelen az út szélére húzódott sofőrünk. Nem aggódtunk, mert – bár még csak ez volt az első napunk az országban - az a karibi érzés már akkor is átitatta a lelkünket, hogy itt biztosan minden megoldódik. Így is lett. Konvojunk összes sofőrje odasereglett Fordunkhoz, majd negyedórás megvitatás, próbálkozás, szerelés és vicces szelfik készítése után továbbindultunk.

Érdekesek voltak a lassításaink és vezetőnk kézmozdulatai. Láttam, hogy lábbal nem használja a féket. Megkérdeztem: „No brake?” („nincs fék?”) Vidáman válaszolt az ember, hogy nincs bizony, de „no problem!” Ekkor már mindannyian nevettünk. Itt hatott át először az a féktelen életenergia és derű, ami a kubai emberekből sugárzik. Ez a „no problem”-érzés, ami mintha alkotmányba lenne foglalva. Eszembe jutott egy idézet, amire kubai utam óta még többször emlékeztetem magam: „Két dolog van, amin az embernek nem érdemes mérgelődnie: az egyik, amin tud változtatni, a másik, amin nem.”

Városnéző túránk utolsó harmadában két másik autó által közrefogva, kézifékkel lassítva értünk vissza ó-havannai szállásunkra. Így kezdődött tehát a nagy kubai kalandom, amit követett még tömény tíz nap, ami alatt dúskálhattam az amcsi autók látványában. Tekintve, hogy imádom ezeket a járgányokat (is), igazi kánaán volt testközelből látni a gördülő kocsimúzeumot – eszelős élmény volt.